18.~Vasálarc~

Fáradtan fordultam oldalamra, miközben takarómat a fejemre húzva próbáltam elmenekülni a világosság elől, mely belepte a szobát. Niall még mélyen aludta az igazak álmát, őt úgy tűnt nem érdekli a fényesség, csakis én nem tudtam még mindig megszokni. Nehezen vettem tudomásul, miszerint ébren vagyok, szívesebben merültem volna édes öntudatlanságba, hogy legalább pár percre kizárjam karom lüktetését, és a fejembe nyilalló fájdalmat. Nem értettem semmit, csakis azt tudtam, hogy valami készülőben van, valami, mely számomra semmi jóval nem kecsegtet. Mintha láthatatlan felhők gyűlnének az égen, melyek készenlétben állnak. Nem támadnak rögtön, először csak megijesztik az embert, futásra, menekvésre késztetik, majd mikor már csitulni kezd a félelem, nagy erővel csapnak le áldozatukra. A gondolatok nem hagytak nyugodni, kényszerítenem kellett magam, hogy ne érezzek semmit. A kis démonjaim újra munkálatba léptek, ott ejtettek rajtam sebet, ahol csak tudtak, téptek, martak, karmoltak.
Kissé ideges állapotomban túl hirtelen pattantam ki az ágyból, így megcsúszva a sima padlón szerencsétlenül ütköztem neki a falnak, mely mintha még meg is mosolyogta volna korai botlásom. Halkan osontam az ajtóhoz, melyet hangtalanul kitártam, majd ki is léptem rajta. Miután meggyőződtem róla, hogy nem keltettem fel a fiút szélsebesen szeltem át a kis előteret, majd halkan beléptem a fürdőbe. A csaphoz érve kissé dermedten pillantottam meg arcom, mely halálsápadtan nézett vissza rám. Kék szemeim fakón csillantak meg a lámpa fényében, tekintem kifejezéstelenül meredt előre. Kezemmel a csapnak támaszkodva közelebbről is szemügyre vettem magam, majd mikor megállapítottam, hogy helyzetem siralmas, megengedtem a vizet majd leöblítettem arcom. A hideg víz életet lehelt elgémberedett tagjaimba, arcom színe is pár fokkal pirosabba váltott. Kezembe véve a fésűm kissé kedvetlenül estem neki hajam rendbe szedésének, mely az esti forgolódások következtében inkább hasonlított egy szénakazalra. Miután ezzel kész lettem, hullámos fürtjeim fejem tetején lófarokba fogtam, majd a csap melletti neszeszeremből előkerestem szempillaspirálom. Niall nem szólt, hogy mennénk valahova, így személy szerint ezt is mellőzném, de már rutin szerűen mozdulnak kezeim. Miután elviselhetővé tettem külsőm halkan átlopóztam a szobába, ahol Niall még mindig nem zavartatva magát aludt békésen. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon siettem vissza a fürdőbe, ahol magamra kaptam egy fekete farmert, és egy vöröses, kötött, könyökig érő pólót.
Indulni akartam kifelé, ám lábaim nem mozdultak, tekintetem tükörképemre siklott. Karom lüktetett, azonban fejemben már csillapodott a fájdalom, ám meg meg ránduló arcizmaim nem tanúskodtak sok jóról. Hirtelen nem tudtam már ki néz vissza rám a tükörből. Régen mindig azt hittem tudom ki vagyok, tudom mit szeretnék, azt hittem megtaláltam önmagam, ám mióta a földre csöppentem ez teljes mértékben átértékelődött bennem. Nem tudtam már mit akarok és ki a fontos, nem tudtam ki szeret igazán és ki akar becsapni. A régi énem lassan merült feledésbe, már nem tudtam eldönteni mi a valóság. Az utóbbi napok veszekedései, és kételyei eluralkodtak rajtam, mosolyaim már nem tudtak őszintén szólni mindig. Ami azonban a legrosszabb, hogy akaratom ellenére mást is megmérgeztem. Niall mindig mosolygós, kisfiús énje valahogy eltörpült a sok titkom mellett, a fiú már nem mosolygott minden apróságon, sokszor villant félelem és aggódás tekintetében ugyanakkor düh is. Már nem volt ugyanaz és erről csakis én tehettem. Nem tettem semmit, és pont ezért sodortam másokat is bajba.
Fáradtan és vontatottan csoszogtam le a lépcsőn, tenni akartam valamit, változtatni, hogy legalább Niall olyan lehessen mint mikor megismertem. Már rég nem érdekelt mi lesz velem, valahogy beletörődtem sorsomba, már nem kerestem miérteket. Viszont azt nem engedhettem meg, hogy Niall vagy a többieket is belesodorják ebbe az egészbe. Azt akartam, hogy éljék az életüket minden probléma nélkül, anélkül, hogy bármelyiküknek is komolyabb csalódás származna az én baklövésemből. Velem azt tehettek majd amit akartak, úgy kínozhatnak ahogy jól esik, de a többieket hagyják ki ebből, mert ez az én harcom. Így hát előkutattam az egyik polcról egy tálcát, melyet a pultra helyeztem, majd nekiláttam a reggeli elkészítésének. Jobb ötlet és főzés tudás híján nagy nehezen előkerestem a kenyérpirítót, melybe két kenyeret dobtam, majd ügyesen elindítottam a szerkezetet. Büszkén húztam egy széket a szekrényhez, majd ráállva feltártam annak ajtaját.A látványtól kissé ledöbbentem, ám hamar rendeztem vonásaimat. A szekrényben édességek sorakoztak szép rendezetten, viszont olyan mértékben, hogy majdnem cukormérgezést kaptam a látványtól. Volt ott minden, kakaópor, forrócsoki, cukor, édesítő, málnaszirup, eper és barack lekvár, mogyorókrém, gumicukor, táblás és dobozos csokik, szaloncukrok,pudingpor ezer féle ízben és még sok más olyan dolog, melyet életemben nem kostoltam még. Mindig is tudtam, hogy Niall szereti a hasát, de azt azért nem hittem volna, hogy ilyen sok édességet rejteget előlem. Végül túllépve a sokkon figyelmem a nutella keresésének szenteltem, összpontosítva, minden erős összeszedve vetettem bele magam a szekrény rejtekébe, majd pár perc múlva győztes mosollyal halásztam ki a keresett finomságot. Boldogan ugrottan le a székről, melyet visszatoltam a helyére, majd egy kést előkeresve a pirító elé álltam és vártam, hogy kidobja a kenyerem, azonban az nem szándékozott jönni. Közelebb hajoltam, hogy megnézzem megy-e még, de úgy tűnt a pirító sem tűri, hogy Niallon kívül más is hozzáérjen, mert abban a pillanatban nagy robajjal jelezte nekem, hogy kész a kenyerem. Ijedten sikítva tántorodtam hátra, eltartott pár percig, míg szívverésem a rendes ütemre hangolódott. Mérgesen vettem ki  a kenyereket, ám elfeledkeztem róla, hogy az éppenséggel még forró, így halkan szitkozódva, egyik kezemből a másikba dobálva az ételt futottam a tányérhoz, melyre nagy nehezen ráhajítottam a reggelit. Idegesen vettem kezembe a kést, majd pár perc farkasszem nézés után a forró kenyérrel végül belevetettem magam és vastagon átkentem nutellával, mely kissé megolvadozott a meleg hatására. Kissé kimerülten halásztam ki a tejet a hűtőből, majd egy bögrét megtöltve a tálcával a kezemben megindultam felfelé. Ügyesen egyensúlyozva lépkedtem, ügyelve, hogy nem botoljak meg, a tálca ne repüljön ki a kezemből, a tej ne billenjen ki és a nutella ne borítsa be a lépcsőt.

-Niall - löktem be lábammal mosolyogva az ajtót -Ébren vagy?

-Mondjad- motyogta csukott szemmel, mely azt jelentette nem szándékozik még kimászni az ágyból.

-Kelj fel- szóltam rá, miközben a bögrét az éjjeliszekrényre helyeztem - Ki fog hűlni és most szólok, hogy csak ennyire futotta, nem kapsz repetát.

-Repeta? - pattantak ki szemei, izgatottan vágta magát ülő helyzetbe- Istennő vagy, imádlak!

-Tudom- nevettem fel, majd kezébe nyomtam a tányért.

A fiú habozás nélkül látott neki reggelije elfogyasztásának, míg én kényelmesen helyet foglaltam mellette a puha ágyban. Lábaimat kinyújtottam, míg kezeim összekulcsolva ölembe ejtettem, fejem a falnak döntve pihentettem.

-Ezt bármikor megismételhetjük - nyúlt át fölöttem a bögréért, mire halkan felnevettem.

Azonban jókedvem egy pillanat alatt elszállt, mikor hirtelen rájöttem, hogy nem lesz legközelebb. Szemeim kikerekedtek a felismerésben, melyet a fiú nem vehetett észre, mert belemerült a nutellás piritós rejtelmeibe. Légzésem megakadt, szívem összeszorult, ahogy tudatosult bennem, hogy ez az utolsó nap, mely meg is magyarázza rosszulétem. Niallra emeltem a tekintetem, ajkim már beszédre nyjltak, de a szó megállt a torkomban. Nem...nem lehetek olyan önző,hogy máris elrontom ezt a napot, nem tehetem meg vele. Az akarom, hogy emlékezzen rám, de ne arra, hogy utolsó napunkat nagy fájdalomban, egymást ölelve töltöttük, hanem arra, hogy valami jót, vidám, vicces dolgot csináltunk együtt, így hát az utolsó pillanatban elmosolydtam és minden rosszat elűzve szólaltam meg.

-Bármikor szívesen fogadom fősztöd!- nevettem fel, mire a fiú elmosolyodott.

-Úgyis jobbat főzök- kezdett csípkelődni, melyet kihívásnak vettem.

-Úgy hiszed?- húztam össze szemöldököm, mire bólintva a földre helyzte a tálcát -Azt szívesen megnézem!

-Veszíteni fogsz - hajolt közelebb, kezét finoman derekam köré fonva feküdt le mellém.

-Ha tudnád mire vagyok képes- hajtottam fejem mellkasára, így hallhattam egyenletes, ám annál hevesebb szívveréseit.

-Tudom- mosolygott kisfiús pajkossággal szemeiben.

-Harry nem haragudott meg, hogy nem mentünk tegnap?- jutott eszembe hirtelen az sem zavart, hogy kérdésem egyáltalán nem ide illő.

-Ugyan- legyintett egyik tincsemmel szórakozva - Liam nem érti, hogy hogy lehet, hogy még nem vittél el valami állatkertbe.

-Mért?- értetlenkedtem, ám meg sem vártam válaszát -Azt hiszem mégsem vagyok rá kíváncsi.

-Nem hibáztatlak- nevetett, fel, mire elgondolkodva fordítottam felé tekintetem.

-Mi értelme az állatkertnek? Szabadon is rohangál egy csomó állat, minek fizetni, hogy megnézd őket?- kérdeztem, mivel ez a része homályos volt számomra.

-Nem voltál még állatkertben?-hökkent meg, mire csak megráztam a fejem - Úramisten, most azonnal el kell mennünk!

Meg sem várva reagálásom rántott ki az ágyból és az ajtó felé kezdett húzni. Szemöldököm ráncolva siettem utána, Niall buzgósága kissé meglepett, így mikor már a lépcsőnél jártunk úgy éreztem nem hagyhatom szó nélkül.

-Niall, nem ígérem, hogyha egy szál alsógatyában indulsz el állatkertbe nem leszek fétékeny a sok sipitozó rajongóra - mosolyodtam el, mire Niall kissé értetlenül torpant meg.

-A francba - nézett végig magán, mire elnevettem magam.

A fiú gyorsan rohant vissza a szobájába, míg én elindultam a lépcsőn. Leérve a konyhába siettem, majd kihalászva a baracklevet a hűtőből töltöttem magamnak egy pohárral. Míg én szép nyugotan iszogattam Niall is elkészült, és már rohant is, hogy magéra kapja bakancsát.

-Hova sietsz ennyire, az állatkert megvár - nevettem, miközben kilépve a konyhából nekitámaszkodtam a falnak.

-Nagy az állatkert, minden meg kell néznünk - pillantott rám, majd elmosolyodva felegyenesedett.

-Öltözzek?- néztem rá kérdően, majd felnevettem látva tekintetét és inkább magamra rángattam csízmám.

Belebújtam pulóverembe, majd sálam nyakam köré tekertem és már el is vettem Niall kedvesen felém tartott kezéből kabátom. Úgy tűnt a fiú tényleg sietni akar, ezért inkább nem húztam lányos hülységeimmel az időt, úgyhogy sapkám fejemre húzva már ki is léptem az ajtón, melyet Niall gondosan be is zárt. Innen már nem sietett annyira, szépen komótosan baktattunk le a kapuig, majd míg Niall bezárta azt én a kocsihoz sétáltam, melyet már ki is nyitott. Nagy lendülettel huppantam be az anyósülésre, majd kényelembe helyezve magam izgatottan vártam meg a fiút, aki megkerülve a kocsit be is pattant mellém. A motor halkan indult be, majd pár másodperc múlva már ki is kanyarodtunk az útra.

-Egyébként jobban vagy ? - pillantott rám a fiú, majd tekintetét visszaszegezte az útra - Hajnalban sokat forgolódtál.

-Felébredtél?- kaptam rá tekintetem kissé bűnbánóan-Sajnálom.

-Hülye vagy - jelentette ki, majd látva teljes elképedésem elmosolyodott- Sosem értem, hogy tudsz mindig másra gondolni, mikor valószínüleg a legtöbben már rögtön magyaráznák hol fáj nekik.

-Jobban érdekelnek mások- rántottam vállat, majd mosolyogva elfordítottam fejem.

-Ilyet sem hallottam még soha senkitől -nézett rám pár mádopercre, majd tekintetét kénytelen volt visszafordítani az útra.

Mosolyogva döntöttem fejem az ablaküvegnek, majd London belvárosának utcáit kezdtem figyelni. A zsüzsgés teljesen megszokott volt és már én sem lepődtem meg, mikor órisái tömeg alalkult ki egy egy helyen. Az emberek folytonos rohanásukban nem vették észre egymást, London számukra már nem volt újdonság, így szemrebbenés nélkül mentek el emlékművek, érdekességek, mások számára világcsodák mellett, löktek fel embereket, vagy éppen tolakodtak a tömegen át. Sajnos az ilyen emberek már nem tudták értékelni azt amijük megadatott, bele sem gondoltak, hogy számukra egy ócska csecsebecse, valakinek mennyit jelenthet. Nem tudták értékelni a barátokat, a szerelmeket, a családot, mert természetes volt számukra, hogy van. Viszont számomra a szeretet, a barátság, a boldogság felért minden kincsel, nem is kértem volna többet ennél. Azonban mint minden, ezek is múló dolgok, a boldogság, ha kilépek ebből a világból megszűnik, nem lesz már szeretet, nem lesznek barátok. Egyedül találom majd magam egy olyan helyen, melyet eddig azt hittem ismerek, ám úgy tűnik számomra is tartogat meglepetéseket.