17.~A hazugság ára~

-Ezt nagyon megbánod ! - mosolyodott el Niall.

-Csakugyan? - pislogtam gúnyosan, ám a következő pillanatban már egy hógolyó suhant el mellettem.

Ijedtemben kissé hátrahőköltem, ám a következő pillanatban már bőszen hajítottam a vizes labdákat a fiú felé. A háború elkezdődött egymást érték a nagyobbnál nagyobb hógolyók. Nevetve rohantam körbe körbe az utcán, olykor bebújtam a hóemberünk mögé, aki hősiesen megvédett, vagy éppenséggel a csupasz fák törzsénél találtam menedéket. Niall fölényesen hajigálta a hógolyókat, melyek ugyan néha félre mentek, de a legtöbb esetben pontosan telibe találtak. Néha azonban furcsa érzéseim támadtak, melyeket először figyelembe sem vettem, ám egy idő után úgy éreztem menten elájulok. Először csak kicsit fájni kezdett a fejem, de azt betudtam a fáradtságomnak, nem törődtem vele. Azonban, ahogy tovább szórakoztunk egyre erősebben nyilallt belém a fájdalom, sokszor megszédültem, volt, hogy egy pillanatra látásom is elhomályosult. Kezeim zsibbadni kezdtek, úgy éreztem, mintha ezernyi kést döftek volna egész testembe. Fejem lüktetett, a világ forgott velem, csak Niall fürgeségén múlt, hogy nem estem össze.

-Noah? Mi történt,jól vagy ?- segített fel aggódva.

-Minden rendben, jól vagyok- bólogattam, ám elég rosszul hazudhattam, mert Niall továbbra is félve nézett végig rajtam.

-Gyere, beviszlek- kapott fel ellenkezést nem tűrve.

Karjaimat nyaka köré fonva hagytam, hogy bevigyen, erősen kellett koncentrálnom, hogy egyáltalán meghalljam mit mond. Nem értettem mi történik velem, de abban biztos voltam, hogy ennek köze lesz vörösen lüktető tetoválásomhoz. Valaki járt itt, vagy jönni fog és ez rémülettel töltötte el lelkem. Idegesen kapkodtam a fejem, miközben Niall óvatosan elindult velem a lépcsőn. Kerestem valami jelet, egy aprócska nyomot, mely rávezet arra, hogy mi történik, de a lakás úgy állt ahogy hagytuk.

-Szólok Harrynek, hogy nem megyünk- fektetett le az ágyra, majd gondosan rám húzta a puha paplant.

-Ne, nem kell!- ráztam a fejem- Te menj nyugodtan, én megleszek.

-Hogy tudsz még ilyenkor is másra gondolni ? - nevetett fel halkan, majd aggódva lehuppant mellém -Nem hagylak itt, ezt most felejtsd el!

-Niall kérlek - néztem rá keservesen - Miattam ne maradj itt, nincs semmi bajom, csak kimerültem.

 A fiú aggódva bámult rám, kezeivel megkereste enyémeket, majd összekulcsolta ujjainkat. Arcomon halovány mosoly jelent meg, ám egy újra fejembe hasító fájdalom rögtön letörölte. Halkan felszisszenve tűrtem, kénytelen voltam elhúzni kezeimet, hogy a fiú ne érezze meg meg ránduló testem.

-Tudhatnám, hogy hazudni azt jól tudsz - fordította el a tekintetét, szemeiben fájdalom csillant.

-Sosem hazudtam- ültem fel kissé idegesen - Még mindig itt tartunk ? Niall én...

-Hagyjuk jó, már megbeszéltük - rázta a fejét, ám éreztem, hogy most ő sem őszinte.

-Mondtam, hogy nem mondhatom el - suttogtam - Azt hittem megérted...

-Megértettem- csattant fel idegesen - Csak tudod elég nehéz bármit is tennem, vagy segítenem, hogyha folyton kizársz!

-Nem zárlak ki ! - emeltem meg én is hangom - Miattad teszek mindent, miattad vagyok még mindig itt ! Megtehettem volna, sőt most is megtehetem, hogy elmegyek, nekem már úgy is mindegy!

-Akkor meg mért vagy még itt ? - kiáltott rám, mire hirtelen megfagyott a levegő.

Niall idegesen kapkodva a levegőt meredt rám, majd mikor felfogta mit is mondott hirtelen arca keserves grimaszba váltott. Dermedten ültem az ágyon, elmém nehezen fogadta be az információkat, vagy csak nem akartam elhinni. A fájdalom gyorsan terjedt szét testemben, mint a méreg árasztott el. Kezeim megfagytak, pár pillanatig pislogás nélkül meredtem magam elé, majd megfeledkezve minden fájdalmamról felcsaptam a paplant.

-Már nem tudom - suttogtam , majd felállva az ajtóhoz siettem.

-Noah!- indult utánam Niall, de nem figyeltem rá.

Gyorsan futottam a lépcsőhöz, terveim szerint még ma elmentem volna, de Niall gyorsabb volt, így utolérve még az első lépcsőfok előtt megragadta a karom és visszarántott. Arca fájdalmas volt és megbánó, szorosan fogta kezem, hogy nehogy futni tudjak.

-Sajnálom, csak ideges vagyok - túrt bele szabad kezével hajába.

-Vagy csak nem akarod elmondani, hogy nyűg vagyok a hátadon - néztem mélyen szemébe, ám tekintetéből semmit sem tudtam leolvasni.

-Megint a sok hülyeséged - rázta a fejét, szája sarkán egy féloldalas mosoly jelent meg.

-Tudod én már semmit sem értek - ráztam a fejem, miközben ajkaimba harapva akadályoztam meg, hogy a könnyek felülkerekedjenek rajtam.

Niall keservesen nézett rám, kék szemeiből valahogy eltűnt az a kisfiús pajkosság, melyet annyira szerettem. Most megtört volt, tele kételyekkel és kérdésekkel, melyekre nem adhattam választ...és ezt én tettem vele. Akaratom ellenére csináltam rosszat, nem tettem semmit és pont ez okozott mindent. A sok megválaszolatlan kérdés és a titkolózásom Niall életére is kihatott. Már nem volt minden percben felhőtlenül boldog, láttam a tekintetében a fájdalmat, mert már ő is tudta, hogy elmegyek és nem is jövök vissza többet. Tudta, hogy nekünk csak egy hét adatott, sem több sem kevesebb és aztán vége a varázsnak. Nem tudta mért és az, hogy megértette, nem jelenti azt, hogy bele is törődött. Ahogyan álltam és néztem hirtelen megfeledkeztem mindenről. A fájdalmamról, a lábaim remegéséről, a lüktető karomról. Csak őt láttam, ahogyan aggódva mered rám, láttam, hogy a szája mozog, éreztem, ahogy idegesen megráz, de érezni nem éreztem s nem is hallottam semmit. Üveges tekintetem a távolba meredt , nem érzékeltem már mi folyik körülöttem. Látásom homályosodni kezdett, és bármennyire is akartam, már nem tudtam válaszolni. Nyitni akartam  a szám, kiáltani akartam, megerősíteni, hogy jól vagyok, de nem ajkaim nem mozdultak. A sötétség észrevétlenül szőtte be elmém, és már nem volt visszaút.

Az út kihalt volt és sötét, lámpák nem voltak, a házak ablakai csupaszon néztek vissza rám. Sejtelmes csend telepedett a környékre, még a szél halk süvítésén kívül nem lehetett hallani semmit. A járdák csupaszon fénylettek, a házak tetejére halovány köd telepedett. A környék ismeretlen volt, mégis tudtam, hogy nem az embereknél vagyok. A Pokolba kerültem. A szél halk süvítése hirtelen váltott át kísérteties dallammá.A sorok beszőtték elmém, lábam a földhöz bilincselték. Sikítani akartam, menekülni minnél messzebb, ám lábaim nem mozdultak, ajkaimon egy hang sem jött ki. Az egyik utcán hirtelen egy alak körvonalai bontakoztak ki, csendesen, ám annál fürgébben lépkedett, kapucniját fejébe húzva akadályozta meg, hogy bárki felismerje. Felém közeledett. Futni akartam, elmenni innen, ám testem mintha csak árnyéka lett volna önmagamnak. Az alak egyre közelebb ért , mire még keservesebben akartam menekülni, azonban nem vett észre. Fejét lehajtva, szélsebesen sietett el mellettem, és ekkor már tudtam, hogy senki sem fog meglátni. Csak szelleme voltam önmagamnak.
A kép hirtelen váltott, pillanatokon belül egy díszes teremben találtam magam. A szobában sötét félhomály uralkodott, a falra függesztett fáklyák árnyékai játszottak a vörös falakon. A sejtelmes dallam most még erősebben lüktetett ereimben, ám nem tudtam honnan jöhetett. A szoba közepén egy nagy trón foglalt helyet, méltóságteljesen őrködött a szoba felett. Ekkor nyílt az ajtó, és a fiú jelent meg a szobában. Engedelmesen sétált a trón elé, majd térdre ereszkedve végre leemelte kapucniját. Ereimben egy pillanatra megfagyott a vér, légzésem elakadt, csak meredtem az alakra, aki csendben várt. Nem kellett megfordulni, pontosan tudtam ki ő. Viszont sokkal alacsonyabb volt, sötét haja kuszán állt összevissza. És ekkor rájöttem, mért nem tudok mozdulni, mért csak árnya vagyok önmagamnak. A jelenet a múltban játszódott, mikor még csak 15 éves voltam. A trón mellől sötét füst gomolygott, először csak épphogy észrevehetően, majd végül az egész termet elárasztotta. Nemsokára egy csuklyás alak körvonalai bontakoztak ki a ködből, majd a trónon megjelent magam a Halál...
Hirtelen minden homályosodni kezdett, nemsokára már teljesen máshol találtam magam. Azonban a kép nem tisztult ki, mintha csak egy rég feledésbe merült emlékben lettem volna. A történések egymást követték, először magamat láttam, ahogy a régi ágyamon, éppen az igazak álmát alszom.James mellettem állt, keserves arccal simított végig karomon, majd közelebb hajolva hosszú puszit nyomott homlokomra. A kép hirtelen váltott és James arcát pillantottam meg, amint nagy levegőt véve kitárja az átjáróként szolgáló ajtót, majd elnyeli a sötétség. Ezután megint más következett, hirtelen London középpontjában találtam magam. A városon sötétség honolt, a csillagokat sűrű felhők takarták el szemem elől. James épp egy sikátorból lépett elő, pontosan abból, amelyből pár napja én is. Futva szelte át a teret, majd elindult egyenesen Niall háza irányába.
A zavaros képsorok egymást követték, volt amely hosszabb volt, volt amely egy perc alatt elillant. Láttam Jamest, ahogy nem messze Niall utcájától, egy piros kerítésű, takaros kis ház előtt lecövekelt, majd pár perc gondolkodás után kámforrá vált. Ezután már egy lánnyal láttam, kinek hosszú barna haja hullámokban omlott vállára. Kedvesen mosolyogva sétálgattak egy hó födte parkban, a lány szája mozgott, ám nem hallhattam mit mond, csakis James keserves, ugyanakkor elszánt arcát láttam.
Ezután azonban olyan következett, melyre egyáltalán nem számítottam. Egy házban találtam magam, a folyosó sötét volt, egy ablakon a kinti lámpa fénye szűrődött csak be. Este volt. James a semmiből jelent meg, majd halkan osont az egyik ajtó elé. Hosszú köpenye elrejtette arcát, és ekkor ráismertem a már egyszer átélt jelenetre. Csak most más szemszögéből kellett átélnem a borzalmakat. Éreztem, ahogy halovány testemen átfut a hideg, szívem elöntötte a félelem és a halálérzet. James sokáig ácsorgott az ajtó előtt, nem lépett be. Kezében görcsösen szorongatott valamit , melyet eddig nem vettem észre. Lassan emelte meg kezét, majd kinyitva kezét, végre belátást nyitott nekem az oly bőszen őrzött tárgyra. Meglepetésemben eltátottam a szám, ám hang nem jött ki torkomon, csakis én tudhattam, hogy sikítok. A kezében egy fényképet szorongatott, melyről én néztem vissza. A kép szélei behajlottak, hosszú vonalakban futott végig rajtuk a gyűrődés nyoma. James szája mozgott, tekintetében megcsillantak a könnyek, ám ezeket egy perc alatt eltüntette, majd a fényképem a zsebébe rejtve kezét a kilincsre emelte. Visszafojtott lélegzettel vártam, hátha ez egy másik látomás, hátha itt nem teszi meg, azt amit megtett, de tévedtem. Az ajtó halkan nyílt ki, mire a fiú belépett, majd be is csukta maga után. Tudtam mi következik, mégsem tudtam felkészülni rá. Az ijedt, kétségbeesett sikítás beszőtte elmém, kezeim fülemre tapasztva görnyedtem össze, de még így is hallottam azt a keserves hörgést, melyet Kim utolsó percében ejtett ki száján...

Szemeim felnyíltak,üvöltve ültem fel az ágyon. A keserves sikítás ott csengett elmémben, kezeim remegtek, szívem hevesen dübörgött a helyén. Lihegve kapkodtam a fejem, a sötét szobában nem tudtam beazonosítani hol vagyok. Az ajtó hangosan csapódott ki, majd pár perc múlva világosság vakította el a szemem.

-Noah!-sietett mellém Niall, majd aggódva ragadta meg a kezem - Noah, válaszolj!

-Csak-csak álmodtam ugye ? - suttogtam szaggatottan, mire Niall szorosan magához húzott.

-Nincs semmi baj - simogatta hajam csitításképpen.

Azonban én tudtam, hogy valójában nagyobb a baj, mint eddig. Ez a látomás félelemmel töltötte el szívem, tudtam, hogy valamit titkol előle James, tudtam, hogy ennek nem lehet jó vége. Én csak megakartalak védeni...a fiú szavai sziklaként nehezedtek vállamra, ám nem értettem semmit. Nem tudtam mért tette, nem tudtam mért járt a Halálnál, nem tudtam mi közöm van ehhez. Csak annyit, hogy ez így nem mehet tovább. Tudnom kellett az igazat, mert különben megőrültem volna a sok kérdés miatt. Remegő testem lassan újra átmelegedett, ereimbe visszatért az élet. Niall aggódva vizslatta arcom, mire csak szorosan karjaiba bújtam.

-Sajnálom - suttogtam halkan, félő volt meg sem hallja.

-Én sajnálom - tolt el magától, mire csak megráztam a fejem -Csak tudod, idegesít, hogy nem tudom mit kéne tennem, nem tudom mi bajod, vagy hogy mért vagy rosszul. Félek, hogy valami komoly baj van és nem tudok semmit sem tenni...

-Mért érdekel ennyire mi van velem? - néztem rá kissé értetlenül, sosem törődött még ennyire senki sem velem.

-Mert fontos vagy nekem - mosolyodott el halványan, majd óvatosan fülem mögé tűrte szemembe lógó hajam.

-Tényleg ? - néztem fel rá, mire közelebb hajolva homlokát enyémnek döntötte.

-Mindennél fontosabb- motyogta halkan, majd közelebb vonva magához ajkait enyémekre tapasztotta.

A pillanatnyi megkönnyebülés és boldogság egy perc töredéke alatt elárasztotta testem , szívem nagyot dobbant, ahogy megéreztem a fiú közelségét. Karjaimat szorosan nyaka köré fonva húzódtam hozzá közelebb, elfeledkezve minden kételyemről. Éreztem a testéből áradó hőt, szívének dallamos ütemét, mely mintha egyet járt volna enyémmel. A külvilág pár másodpercre megszűnt létezni körülöttem, csak ő számított és én.