23.~Szakadék~

Sziasztok!

Nagyon nagyon sajnálom, most tényleg nagyon későn hozom a részt, de semmi időm sincs. Tudom, hogy mindig erre hivatkozok, de most hétvégén sem voltam otthon. Remélem elnézitek nekem! Nagyon sokat jelentenek a kommentek, köszönöm!

Millió és még több ölelés.Anna 

Nem tudom mióta ültem az egyik fa tövében, a percek összefolytak, az időérzékem teljesen elhagyott. Üveges tekintetem a földet pásztázta, könnyeim elapadtak, azonban szívembe mérhetetlen üresség költözött. James egy korhadó farönkön ült, könyökével térdére támaszkodott, figyelte, amint Mia idegesen köröz egy pocsolya körül. Míg ők megoldást kerestek a problémánkra, miszerint a kapu bezárult, addig én ügyet sem vetve a külvilágra a némaság hálójába rejtőztem. Magamat hibáztattam és úgy éreztem ez teljesen helyén való. Minden az én hibám volt. Az, hogy Niallnak baja esett, hogy Jamesnek megkellett ölnie Kimet, hogy Mianak most az életünkért keljen küzdeni. Talán mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha meg sem születek, akkor most nem tartanánk itt.
A gödör, melybe zuhantam túl mély, a sötétség körbeölelt, nem tudtam menekülni. Túlságosan mély volt a seb, mely szívemen tátongott, túlságosan friss ahhoz, hogy bármi mással foglalkozni tudjak. Csak ültem, meredten bambultam előre, nem fogtam fel mi folyik körülöttem. Mia hisztérikus dörmögése csak tompa zajként jutott el tudatomig. A tehetetlenség olyan mértékben zúdult rám, hogy nem bírtam elviselni. Úgy éreztem tennem kell valamit, mégsem mozdultam. Kővé dermedve ültem, nem foglalkoztam mással.Észre sem vettem, hogy öntudatlanságomban karom kezdtem kaparászni, mely hosszú körmeim és dühöm következtében kisebesedett, hosszú csíkokban száradt rá a vér. Hisztérikusan próbáltam eltüntetni a jeleket, magamban szitkozódtam, amiért ezen a napon már másodszorra ártottam magamnak.
-Noah - rántotta vissza a valóságba James hangja, mire riadtan eszméltem fel- El kell indulnunk.
-Hova?- kerestem meg hangom.
-Figyeltél te ránk?- lépett elém Mia, kezét nyújtva rántott fel a földről-Mit csináltál a karoddal?
-Lényegtelen- húztam rá gyorsan kabátom ujját, majd gyorsan témát váltottam-Hova megyünk?
-Van még egy kapu, azon átjutunk- állt fel lazán James, majd közelebb lépett hozzánk- Aztán besurranunk a főépületbe, Mia megkeresi Niallt, míg mi az irányító termet.
-Mit csinálunk az irányítóteremben?- értetlenkedtem továbbra is.
-Lekapcsoljuk az energiát- magyarázta türelmesen-Tudod, a vörös fényt, mely a tér felől áradt. A Halálnak ez adja az erejét, ha lekapcsoljuk meggyengül, nem tud majd közbelépni.
-Mindenkinek fel fog tűnni, hogy valami furcsa történt, az emberek a térre sereglenek és te ott várod majd őket. Szövetségesek nélkül nem lehet nyerni, magad mellé kell állítanod őket-bólogatott Mia is.
-Lázadás- suttogtam és mintha hirtelen minden egyértelműbb lett volna.
-Na végre, már kezdtem azt hinni teljesen elvesztetted minden realitásod- morogta Mia, ám szája szélén mosoly bujkált.
-Niallnak nem eshet baja- fordultam hirtelen felé, hevesen meredtem rá-Hozd ki, nem érdekel hogyan, de vidd vissza őt a földre!
-Tényleg nem figyelt- sóhajtott fáradtan, majd egy legyintéssel jelezte, hogy ne én oktassam ki őt.
Nagyot nyeltem, legyűrtem minden félelmem, sérelmem és fájdalmam. Nem szabadott megtörnöm, hiszen rajtam áll minden. Egyetlen egy bizonytalanság is tönkretehet mindent, mert akkor mindenki látja, hogy sebezhető vagyok. Akkor nem fognak hinni nekem. James feszülten pillantott az égre, mélyen beszívta a téli levegőt. Nem értettem, mégsem szóltam semmit. Inkább hagytam, hogy megfogja kezem, majd jobb tenyerem Miaéba helyeztem. Szemeimet lehunytam, erősen koncentráltam. Éreztem, ahogy a szél belekap hajamba, arcomba fújta, ám a másik pillanatban eltűnt minden illat, a szél egy szempillantás alatt lecsillapodott. Melegség járta át testem, a meleg téli kabát kínzóan fojtogatta nyakam. Szemeimet rémülten nyitottam ki, nem készültem fel, mégis tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Niall miatt erősnek kellett lennem.
Sötét. Az első szó, mely eszembe jutott. Visszataszító.Rideg.Hátborzongató. Feszülten néztem körbe, a sikátor melyben találtam magam sötétebb volt a megszokottnál. Testem megfeszült, eltartott pár percig, mire szemeim megszokták a sötétséget. Hozzászoktam már a világossághoz, a hideghez, így ez a hirtelen jött változás megszédített. Hisztérikusan rángattam le magamról kabátom, pulcsimmal együtt a földre hajítottam. Csizmám is mellettük végezte, ám a téli ruháknak köszönhetően még így is éreztem, ahogy szédelgek a melegben. 25fok hosszú nadrágban és kötött pólóban nem éppen kibírható. Nagyokat lélegeztem, zilált hajam igazgatva néztem körbe. Mia és James is megszabadultak kabátjuktól, ám úgy tűnt ők felkészültek erre, Mia farmerja alatt fekete sortot és fekete pántos pólót viselt, haját  laza kontyba fogta. James fekete pólót viselt egy sötét halászgatyával.
-Először talán haza kéne menni, keresni valami ruhát- nézett végig rajtam Mia, nem tudta elfolytani mosolyát.
-Nem így terveztem napom- morogtam, majd hagytam, hogy nevessenek egyet rajtam.
Halkan, szinte lopakodva indultunk meg, szerencsére este volt, így senkivel sem futottunk össze. Meglepően hamar értünk a házunkhoz, ám már hamar feltűnt, hogy valami nincs rendben. James ment elől, óvatosan nyitott be, majd mikor meggyőződött, hogy senki sincs bent mi is beléptünk. Furcsa érzésekkel néztem körbe, nem tudtam, hogy kéne viselkednem. Minden olyan idegen volt, miközben eddig itt éltem az életem. Mégis, mikor végignéztem a falakon, a nagyszobán, a kanapén nem tudtam eldönteni, hogy jó helyen járok-e.
-Noah, van valami amiről nem tudsz- szólalt meg halkan Mia, mire ijedten kaptam fel a fejem- Pár napja jártak nálad, feltúrták a szobát, és betörték az ablakot. Szinte semmi sem maradt meg.
-Tessék?- kerekedett ki a szemem, feszülten indultam meg a szobám felé, ám Mia elkapta a karom.
-Így is elég frusztrált vagy, inkább gyorsan adok  ruhát és menjünk. Nem vagyunk biztonságban Noah, kifutunk az időből.
-Igaza van, sietnünk kell- értett egyet James, komoran indult meg Mia szobája felé.
Nem mozdultam, kiakartam tépni kezem Mia szorításából, ám be kellett látnom, hogy talán igazuk van. Nem hiányzik még egy vágás a már amúgy is eléggé friss sebemre. Követtem őket, minden akaraterőm összeszedtem, hogy ne rohanjak át a szobámba. Felkaptam Mia egyik sortját, majd egy feszülős, könyökig érő fekete pólót. Göndör lófarkam megigazítottam fejem tetején, majd meglepő gyorsasággal magamra rángattam Mia bakancsát. Lélekben menekülni akartam, nem álltam kész, ám nem tehettem mást, minthogy követem James utasításait. Figyelmesen hallgattam, minden szavát megjegyeztem, míg Mia kiderített, hova vihették Niallt. A terv megvolt, kivitelezhető is volt, azonban a kétely ott volt mindenkiben. Komoran indultunk el, siettünk, ám mintha évek teltek volna el. James ment elől, utána mentünk mi. Próbáltunk a legkihaltabb utcákon átvágni, nehogy véletlenül is összefussunk valakivel. Most nem kockáztathattunk.Gyorsan szedtem a lábaimat, nem nagyon figyeltem merre megyünk, csakis az járt a fejemben, hogy erősnek kell lennem. James hirtelen torpant meg, mire nagy lendülettel csapódtam neki. Hallottam, ahogy elmormol egy szitkozódást, ám nem szólt semmit. Hallgatózott.
-Rendben, ott az épület- mutatott előre, hol egy magas, fekete épület magasodott-Mia neked ott kell bemenned.
A lány óvatosan hajolt előrébb, feltérképezte a helyet, majd hamar bólintott. Pontosan tudta hogy kell bejutnia , merre kell mennie és hogy kell kihoznia Niallt. Ha baj van megpróbál eltűnni onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Mindent tudott.
-Mi a hátsó ajtón megyünk,ott csak egy őr van, le kell jutnunk az alagsorba- magyarázott tovább James.
-Rendben-bólintottam, majd elfojtottam egy sóhajt.
James körbepillantott, az utca csöndes volt és kihalt, nem kellett attól tartanunk, hogy valaki észrevesz. Az órájára pillantott, türelmetlenül figyelte a kijelzőt. Várta, hogy végre váltson. Egy perc telt el, ám mégis örökkévalóságnak tűnt, mire végre bólintott, jelezve, hogy indulhatunk.
-Noah várj- ragadta meg a karom Mia, mire értetlenül visszafordultam-Ezt megmentettem.
Furcsállva néztem rá, nem értettem. A lány elmosolyodott, zsebéből kihalászott egy gyűrött, szakadt papírt, melyet a kezembe nyomott. Lassan hajtottam ki, meglepetésemben majdnem felkiáltottam. Mosoly jelent meg ajkaimon, éreztem, hogy a szakadék, mely kettőnk közé állt, most végleg bezárult. Nagy lendülettel vetettem magam karjai közé, olyan szorosan szorítottam, mint még soha. Mia boldogan ölelt vissza, arcát mélyen vállamba fúrta.
-Mennünk kell- figyelmeztette James, mire lassan kibontakoztunk az ölelésből.
-Vigyázz magadra -figyelmeztettem utoljára, mire tőle megszokott büszkeséggel mosolyodott el.
James mögé léptem, Mia még egy utolsó mosolyt intézett felénk, majd kilépett mögülem és óvatosan elindult a kapu felé. Figyeltem, ahogy szélsebesen áthalad az utcán, majd a falnak lapulva megközelíti az ajtót. Teste beleolvadt a sötétségbe, nemsokára már csak a kép, melyet görcsösen szorongattam emlékeztette arra, hogy itt járt. James rámpillantott, jelezte, hogy indulnunk kell, mire nagy levegőt vettem. Kiléptünk az épület takarásából, sebesen szaladtunk át az úttesten. Mint Mia, mi is a falhoz simultunk, így mentünk el egészen a hátsó ajtóig. James nem vacakolt, kezével azonnal megfagyasztotta a zárat, így minden zaj nélkül jutottunk be a z épületbe. A folyosó, melyen találtuk magunkat kihalt volt, legnagyobb meglepetésünkre sehol sem láttunk őrt, de még kamerát sem. Volt valami gyanús az épületben. Sötét, csupasz falak, fekete ajtók és végeláthatatlan folyosók. Túl könnyen jutottunk be, biztos voltam benne, hogy van valami csapda. James is így gondolhatta, mert furcsállva nézett körbe, nyomot keresett, hogy vajon mi állhatna utunkba. Sehol semmi, minden kihalt.
-Mindegy, menjünk- intett, óvatosan tett pár lépést beljebb, majd mikor végleg meggyőződött, hogy semmi csapda nincs, gyorsított a tempón.
Futólépésben haladtunk el az ajtók előtt, némelyik alól misztikus fény áradt, ám nem foglalkoztunk vele. James ment elől, betanult mozdulatokkal kanyargott a sok folyosó és elágazás között. Mintha egy labirintusból kerestünk volna kiutat. Nemsokára egy lépcsőhöz értünk, James nagy lendülettel indult meg rajta, mire futólépésben követtem. Tekintetemmel az ajtókat kémleltem, figyeltem minden apró neszre, árulkodó jelre. Túl könnyen jutottunk be, mintha számítottak volna ránk.Elűztem baljós gondolataimat, csakis arra összpontosítottam, hogy nehogy megbotoljak és lezuhanjak a lépcsőn. Nemsokára egy folyosóra értünk, innen már nem vezette lejjebb. A sötétség itt még intenzívebben szívta magába a lelkünk, úgy éreztem kiszívja minden erőm. Megszédültem, ügyetlenül kapaszkodtam a korlátba. James ijedten nézett körbe, sejtette, hogy innen sokkal nehezebb lesz, bár egyikünk sem értette miért lettünk rosszul. Megragadta a karom, erősen tartva testem indult meg jobbra. Erőtlenül követtem, lábaimból elszállt az erő, a levegőt kapkodva vettem, ám így sem jutottam eléghez. James is nehezen lélegzett, bár ő ezt sokkal jobban palástolta, mint én. Lassabban tudtunk csak haladni, a hosszú folyosók így még kétségbeejtőbbek voltak. Egy elágazásnál James habozott, majd jobbra indult, ám valami megállította. Értetlenül fékeztem le, füleltem vajon mi lehet az, amiért ennyire megriadt. Kérdésemre hamar választ kaptam, fülem léptek halk zaja ütötte meg. Valaki közeledett, mégpedig szélsebesen. James felém kapta tekintetét, ijedten taszított rajtam egyet.
-Fuss!
Nem kellett több, szélsebesen indultam meg az ellenkező irányba, James mögöttem sietett. Lábaim sajogtak a sok futás és sétálás miatt, karomon a karmolások csípték bőröm, ám ebben a pillanatban csakis az érdekelt, hogy nehogy elkapjanak. Átvágtunk pár folyosón, James átvette az irányítást, így karom fogva rohant velem. Hol jobbra, hol pedig balra kanyarodtunk, teljesen összezavart a sok irány, csak remélni tudtam, hogy James ki tud vinni majd még innen. Nemsokára végre lassíthattunk, majd egy elágazásnál végre megálltunk. Hangosan lihegtünk, kapkodtam a levegőt, úgy éreztem kevés az oxigén, mely eljut tüdőmig. Szédültem és úgy éreztem menten rosszul leszek, ám James egy pillanatra sem hagyta, hogy belemerüljek a gondjaimba. Megragadta a kezem és húzni kezdett a folyosón. Követtem, bár most már sokkal jobban kellett vonszolni, mint eddig. Szívem szerint megálltam volna, hagytam volna az egészet, ám nem tehettem meg. Követtem a fiút. Egy sokkal szélesebb szakaszra értünk, James lassított, majd szinte lopakodva folytatta az utat. Próbáltam rendezni légzésem, ám még így is erősen hallható volt lihegésem. James megtorpant, majd erősen a falnak nyomott. Hallgatózott. Türelmetlenül vártam mi fog történni, ám semmit sem hallottam.
-Ez lesz az- hajolt közelebb, suttogva folytatta, testével teljesen a falnak paszírozott- Valószínűleg vannak bent, de ha gyorsak vagyunk elbánunk velük.
-Mégis hogy?- kapaszkodtam karjába.
-Itt egy kés- nyomta a kezembe a tárgyat-Ha a varázserődet nem tudod használni ez jól jöhet. A lényeg, hogy eljussunk az irányítóhoz és lekapcsoljuk az energiát. Én megcsinálom, az a dolgod, hogy fedezz.
Bólintottam, ám egyáltalán nem voltam meggyőző. Testem reszketett, még mindig a rosszul lét kerülgetett, kapkodtam a levegőt. Nem volt már visszaút, ám még mindig menekülni akartam. Nem voltam elég erős. Zihálva kapaszkodtam a fiú karjába, aki eddig a folyosót fürkészte ám most rám emelte a tekintetét. Tekintetünk találkozott, szemiben ott csillogott az elszántság, ám éreztem az aggodalmat.
-Nem fog menni- ráztam a fejem.
-Én bízok benned!
-Félek- ismertem el.
James haloványan elmosolyodott, melyet nem tudtam mire vélni. Erősen szorítottam, jól esett, hogy mégsem hagyott magamra. Egyedül nem tudtam volna végig csinálni, ezt ő is tudta. Hirtelen hajolt közelebb, olyan hirtelen, hogy nem tudtam ellenkezni. Ajkaink összeértek, és talán a félelem miatt, vagy mert úgy éreztem menten összeesek, de visszacsókoltam. Ám ez a csók más volt. Tele kétségbeeséssel és aggodalommal. Erősen kapaszkodtam belé, szükségem volt a szeretetére, és talán fel sem fogtam mi történik körülöttem.Csakis az járt a fejemben, hogy erősnek kell lennem, mert itt már nem cak az én életem a tét. Többről volt szó, sokkal többről Nehezen eszméltem fel, ám akkor elhúzódtam.
-Ezt meg kellett tennem. Legalább egyszer az életben- morogta, majd elengedett.
Elképedve meredtem magam elé, a bűntudat és a lelkiismeret furdalás újult erővel zúdult rám. Nem szabadott volna visszacsókolnam, ennek nem szabadott volna megtörténnie. Most azonban nem volt idő ezen agyalnom.Feszülten igazítottam meg pólóm, erősen rámarkoltam a késre. James közelebb lopózott az ajtóhoz, olyan halkan, hogy nem lehetett meghallani. Követtem, közvetlenül mögötte fékeztem le. Görcsösen markolásztam a kést, nem akartam ölni, de úgy tűnt nem tehetek mást. Azok ott bent nem fognak leülni teázni, míg mi tönkre tesszünk mindent. Küzdeni fognak, de én is küzdeni fogok.
-Kész vagy?-kérdezte suttogva James.
Nagyot sóhajtottam, tekintetem a késre siklott.
-Kész.

22.~Az élet véges~

Sziasztok!
Kissé késve de meghozom, bár úgy gondolom eléggé unalmasra sikeredett az előző kettő fejezet. Azért továbbra is írom és megpróbálom kicsit izgalmasabbá tenni!

Millió ölelés:Anna

Sebesen haladtam James után, szemeim sokszor elhomályosodtak ám végig küzdöttem. Mia mögöttem lépkedett, feszülten siettetett ahányszor csak lassítottam vagy megtorpantam. Mindenki ideges volt, ezt tetőzte, hogy fogalmam sem volt mi folyik körülöttem. Csakis azt láttam, hogy a környék egyre kihaltabb és ismeretlenebb lesz, míg végül egy erdőhöz értünk. James és Mia szó nélkül indultak meg, ám én megtorpantam, furcsállva néztem végig a fák csupasz ágain, melyek kísértetiesen ismerősen reccsentek meg a szélben. A hó errefelé már elolvadt, csak tócsák és egy egy fehér folt emlékezetetett rá.

-Noah gyere már- kiabált vissza James.

-Hova megyünk?- néztem rá idegesen, elegem volt, hogy semmit sem tudok és folyton megmondják mikor hova lépjek,.

-Az életeddel játszol! Bent megtudsz mindent de most mozogj- sürgetett Mia.

Szemeimet egy pillanatra lehunytam, lenyeltem szívem nyomó megjegyzésem, majd nagy léptekkel megindultam a többiek után. Itt már Mia ment elől, James szorosan mellettem lépkedett, éreztem tekintetét arcomon, de makacsul Mia lábait figyeltem. Türelmetlenül hajoltam el a faágak elől, azonban a legtöbbet egyszerűen letörtem. A száraz gallyak ropogtak lépteink alatt, a sok gyökeret kerülgetve siettünk előre. Gondolataim örült kavalkád közepette követték egymást, nem tudtam rendesen figyelni a körülöttem zajló eseményekre. Félelem lett úrrá rajtam, eszembe jutottak Mia szavai, miszerint az életemmel játszok. Azonban ez hidegen hagyott, sokkal inkább foglalkoztatott, hogy Niallnak baja esik. Elűztem a gondolatot, ő biztonságban volt. Mégis valami nem hagyott nyugodni. Körmeim bőrömbe mélyedtek, éreztem, ahogy a vér kicsordul ereimből, ám örültem a fájdalomnak, mely elvonta figyelmem a valós problémáktól. Ajkaimat összeszorítottam, tűrtem a fájdalmat, erőltettem magam, hogy csakis arra koncentráljak. Nem figyeltem merre megyek, követtem Miát, így is történhetett, hogy egy óvatlan pillanatban lábam beakadt egy gyökérbe és már túl későn eszméltem fel. James ijedten kapott karom után, még az esés előtt visszarántott.

-Megvagy?-kérdezte, mire csak bólintottam- Noah tudom, hogy haragszol rám de.

-Nem érdekel- ráztam a fejem, karom erőszakosan rántottam ki kezei közül.

-Végig sem hallgatsz-emelte meg hangját.

-Nem- értettem egyet, majd elindultam húgom után, aki már türelmetlenül várt ránk.

James feszülten követett, ezután már szigorúan mögöttem lépkedett, tekintete lyukat vájt bőrömön, de nem törődtem vele. Körmeimet továbbra is erőszakosan mélyesztettem bőrömbe, érezni akartam, ahogy a vér végigfolyik ujjaimon. Lassan a fák ágai ritkulni kezdtek, mire végre gyorsíthattunk lépteinken. Mia hirtelen torpant meg, mire Jamesel kissé meglepődve ütköztünk össze. A fiú rögtön kikerült, majd Mia elé sietett. Értetlenül indultam meg feléjük, végre felhagytam önkínzásommal, ujjaim elernyedtek. Azonban mikor Mia mellé értem ledermedtem. Egy kőfal húzódott nem messze tőlünk, oldalait már itt ott benőtte a gaz, teteje leomlott és romos volt, azonban nem ez volt ami megdöbbentett. Szinte pontosan szembe velünk egy kapu nyílt a falból, furcsa, misztikus ám annál ijesztőbb pirosas fény áradt belőle, a fekete füst beszőtte az előtte álló fa törzsét. Pár perc néma, mozdulatlan csend után végül Mia elmosolyodott, éreztem, ahogy megkönnyebbülten kifújja a levegőt.
-Rendben- fordult felém, arcán halovány mosoly jelent meg.
-Mi ez az egész? Elegem van abból, hogy kisgyermeknek néztek és nem mondtok el semmit!-fakadtam ki, idegesen pillantottam a háta mögött ácsorgó fiúra.
-Figyelj Noah- túrt hajába, majd kikerülve az őt figyelő Miát egyenesen előttem cövekelt le- Nem így akartam, hogy megtudd, sőt sosem akartam elmondani. Megakartalak védeni, de most még nagyobb bajba sodortalak. Csak annyit kérek, hogy értsd meg én miattad tettem.
-Megölted! Megölted James!-mordultam rá hisztérikusan.
-Ha nem teszem téged ölnek meg!-kiabált rám, mire megrökönyödve léptem hátrébb.
-Mi?-néztem fel sötét szemeibe.
James idegesen pásztázta arcom, vonásai hirtelen elernyedtek, keserűen mosolyodott el. Mia dermedten ácsorgott mögöttünk, tekintetünk találkozott és tudtam, hogy is tudta. Mindenki tudta csak én nem. A fiú nagyot sóhajtva túrt bele hajába, éreztem, ahogy keresi a szavakat.
-Egyik nap haza indultam, de bent hagytam valamit a suliban így visszamentem érte. Az egyik teremben a tanárod beszélgetett valakivel és meghallottam- halkan kezdett bele, tekintetét mélyen enyémekbe fúrta- Azt mondták a Halál nem vár, még gyenge vagy, így most végez veled.
Testem megmerevedett, az iszonyattal teli rettegés futott végig rajtam. Ajkaim remegve nyíltak szét, hirtelen égő tenyerem is eltörpült amellett a fájdalom mellett mely belepte lelkem. Nem értettem semmit.
-Csak úgy menthettelek meg ha megölöm Kimet. Akkor még nem tudhattam, hogy ez is csapda-rázta a fejét, keserűen figyelte arcom, mely éreztem, hogy teljesen elsápad.
-Én erről-meredtem magam elé teljesen hitetlenül-Én erről, hogy nem tudtam?
-Aludtál- lépett a fiú mellé Mia is.
-Ez nem egy éjszaka volt- ellenkeztem.
-Nem- ismerte el James is, mire eltátottam a szám.
-Egy hétig aludtál- suttogta Mia.
-Lefeküdtem és egy hét múlva keltem fel, miközben végig azt hittem az csak egy éjszaka volt?-akadtam ki.
-Igen-bólintott James.
Hitetlenül néztem hol Miára hol a fiúra, majd végül idegesen elfordultam. Feszülten kezdtem járkálni, gondolatok követték egymást ám egyiknek sem tudtam értelmét venni. Össze voltam zavarodva, testem reszketett, mint még soha. Hajamba túrtam, hagytam, hogy a könnyek lefollyanak arcomon. Halkan zokogtam, úgy, hogy csak én hallhattam. A sok fájdalom és a félelem könnyek formájában hagyták el testem. Idegesen meredtem kezemre, melyre már rászáradt a vér, hisztérikusan próbáltam eltüntetni a jeleket.
-Noah- szólalt meg Mia halkan.
-Mért jöttünk ide?- fordultam hirtelen feléjük.
-Veszélyben vagy. Miattad hozták előbbre a korhatárt, mert a Halál fél. Ha sikerült volna a feladatod, akkor is megölt volna. Az egész egy csapda. Erősebb vagy, mint hiszed és ezt a Halál is tudja.
-Mim van, ami nektek nem?- értetlenkedtem.
-Szíved, Noah-nézett rám Mia, ajkai szélén halovány mosoly jelent meg- Érzel és szeretsz.
-Ez nagyobb fegyver, mint a varázserő- bólintott James is.
-Mégis, hogy győzhetném le a Halált a szívemmel? Ennél nagyobb hülyeséget sem hallottam még!-ráztam a fejem.
-Nem is lesz egyszerű, legyőzni nem tudod, mert a Halált nem lehet megölni. Viszont véget vethetsz a szenvedésnek és az ártatlanok gyilkolásának-vágott közbe James.
Dermedten ácsorogtam, tekintetem a földre helyeztem. A sok eddig eltitkolt információ túl gyorsan zúdult vállamra, oly annyira, hogy úgy éreztem nem bírom elviselni a terhet. Egyszerűen képtelen voltam felfogni amit mondanak, az agyam nem tudta befogadni az információt. Hallottam de nem értettem semmit. Fülemben folyamatosan szavaik víszhangoztak, én pedig menekülni akartam, de nem tehettem.
-James-emeltem rá tekintetem ijedten-Hogy értetted, hogy csapda?
A fiú arca elkomorodott, Mia ijedten kapta felé tekintetét. Éreztem, ahogy szívem kihagy pár ütemet, a felismerés hirtelen csapott le rám, túl hirtelen. Lassan indultam meg feléjük, figyeltem, ahogy arcuk lesápad. Tudtam, mégsem akartam elhinni.
-Mondjátok, hogy csak rosszra gondolok- néztem rájuk könyörögve-Mondjátok, hogy nem igaz!
-Noah, figyelj- nyelt nagyot James.
-Niallt fogja felhasználni ellenem ugye?!-üvöltöttem könnyekkel küszködve.
-Nyugodj meg- lépett közelebb Mia.
-Végig tudtátok! Megint becsaptatok-kiabáltam teljesen elvesztve a fejem.
-Ha vele maradsz nagyobb veszélybe sodrod magad, ő nem tudhat rólunk semmit!-védte magát James.
-Hát nem érted? Engem nem érdekel mi lesz velem! Mióta a földön vagyok azért könyörgök, hogy neki ne essen baja, erre ti még a Halál kezére is játszotok-förmedtem rájuk.
-Kérlek higgadj le- nézett rám kétségbeesve Mia is.
-Úgy kezeltek, mint egy kutyát! Nem mondhatjátok meg, hogy mit csináljak- tiltakoztam.
-Noah, ha fél órán belül nem megyünk át a kapun neked véged! Nem tudsz elmenekülni, lejár az idő- emelte meg a hangját Mia.
Nem figyeltem rá, erősen ráztam meg a fejem, majd kihasználva, hogy ledöbbentek átvágtam köztük. Futva indultam meg az erdő felé, James kapcsolt előbb, azonnal utánam iramodott, míg Mia csak utána tért magához.
-Noah állj meg, őrültséget csinálsz!- ordibált utánam a fiú.
Nem foglalkoztam vele, szélsebesen rohantam a fák között, nem törődtem az ágakkal, melyek megkarcolták bőröm. Kétségbeesetten futottam előre, kizártam minden gondolatot, csakis arra koncentráltam, hogy minnél előbb hazaérjek. Tekintetem a földet pásztázta, nagy lendülettel ugrottam át a gyökereket, gödröket, ügyeltem, nehogy elessek, mert akkor utolérnek. Könnyeim összegyűltek szemeimben, elhomályosították látásom, de erős akartam lenni. Nem engedtem, hogy lefollyanak, erőszakosan töröltem meg nedves arcbőröm. A fák újra ritkulni kezdtek, lépteim megkétszereződtek, nemsokára már a tisztáson futottam.
-Noah állj meg!-hallatszott mögülem James hangja.
Fejem kétségbeesetten kaptam hátra, túl közel járt. Kabátja lobogott a szélben, eltökélten rohant utánam, nem messze tőle Mia is feltűnt. Visszakaptam a fejem, éreztem, ahogy egy könnycsepp végigszántja az arcom. Belül éreztem, hogy ha megteszem elkövetem életem talán legnagyobb őrültségét, de mégis valami hajtott. Szemeimet egy pillanatra lehunytam, hallottam még, ahogy James utánam ordibál, de nem volt visszaút. Testem elhalványult és még mielőtt James karom után kaphatott volna, köddé vált.


A kertben találtam magam, a szél itt már jóval gyengébben fújt, ám égő arcbőröm és hangos lihegésem az erdőre emlékeztetett. Kezemmel óvatosan tapintottam meg arcom, a fájdalomtól felszisszentem és már előre tudtam, hogy az ágak nagyobb vágásokat ejtettek, mint hittem. Ujjaim véresek lettek, tudtam, hogy nem nézek ki túl jól, ám ekkor már nem érdekelt semmi.
-Niall- kiáltottam el magam, futva indultam meg a bejárathoz.
Válasz koránt sem érkezett, a csönd, mely a házra telepedett megrémisztett. Nagy lendülettel rúgtam be az ajtót, mely hangosan csapódott ki, ám ezen kívül semmilyen hang nem ütötte meg fülem.
-Niall!- üvöltöttem hisztérikusan, kétségbeesetten néztem körbe a házban.
Semmi válasz nem érkezett. Ijedten léptem beljebb, gyorsan futottam a nappaliba, ám semmi jel nem mutatott arra, hogy a fiú ott tartózkodna.
-Noah!- Mia hangja halk sikolyt csalt fel ajkaim közül, ám nem foglalkozva vele siettem át a konyhába.
Hisztérikusan kezdtem kutatni a fiút, de sehol sem találtam. Gyorsan viharoztam fel a lépcsőn, Mia és James feszülten követett. Nagy lendülettel zuhantam be a szobájába, ám az ágya úgy állt, mint reggel. Könnyeim lefolytak arcomon. marták sebeimet, ám nem éreztem. A szívembe költöző fájdalom nagyobbnak bizonyult.
-A francba már, Niall! - üvöltöttem.
-Noah- ragadta meg karom James, ám erőszakosan kirántottam.
-Lehet csak dolga van, stúdiózik, a fiúkkal van- hadartam, hisztérikusan indultam meg a szobám felé.
-Nincs itt, Noah- suttogta a fiú -Mennünk kell, különben minden hiába volt!
-Itt van!- zokogtam, idegesen rontottam be a vendégszobába.
Légzésem elakadt, szívem kihagyott pár ütemet. Kezem megállt a levegőben, testem ledermedt. James ijedten sietett utánam, ám ő is megtorpant. Sokáig nem fogtam fel amit látok, ám amint eljutott tudatomig, valami végleg eltörött bennem. A remény kialudt, így már nem maradt semmi. Térdeim megbicsaklottak, hangosan zuhantam a földre, mire Mia ijedten sikított fel.
A szoba már nem hasonlított arra a barátságos helyiségre, mint pár órája, az ablak betörött, millió szilánk hevert a földön. A szekrények feldőlve hevertek a földön, szakadt könyveket és fényképeket kevert fel a hűvös szél. A szék feldőlve hevert a fal mellett, melyen hátborzongató felirat emlékezetetett rá, hogy elkéstem.
Az élet véges

21.~Vége~

Sziasztok!
Meghoztam a részt és bocsánat csak tegnap nem volt wifi! De most itt van, remélem tetszeni fog.
ui.: Nagyon Nagyon köszönöm, sokat jelent, hogy olvassátok!

Millió ölelés:Anna

Mosolyogva hallgattam Niall, tekintetem a távolba meredt, ám gondolataim máshol jártak. Hazafelé tartottunk, a fiú lelkesen magyarázott, de sokszor nem értettem mit mond. Hol bólintottam, hol felnevettem, de nem voltam tisztába a történésekkel, mely neki is feltűnt és egy idő után elhallgatott.

-Mi a baj?-kérdezte rám pillantva.

-Semmi - riadtam fel hangjától, hirtelen tértem vissza a jelenbe-Elbambultam.

A fiú nem válaszolt, elgondolkodva meredt az útra és egészen hazáig meg sem szólalt. Fejem az ablaknak döntve bámultam az elsuhanó tájakat, hirtelen nem láttam már értelmét annak, hogy létezem. Gondolataim a két alakon jártak, erőszakosan próbáltam bebeszélni magamnak, hogy nem ők voltak.

Nem szúrhatod el!

Gondolj másra.

Ám bármennyire erőlködtem a gondolat nem hagyott nyugodni. Végül beletörődtem abba, hogy nem tehetek ellene semmit, ám ekkor újabb kérdések rohamoztak meg. Mit kerestek itt? Hogy jutottak ki? Egyáltalán honnan tudták, hogy ott vagyok? Hogy lehet, hogy ketten együtt jöttek? Ezer és ezer ehhez hasonló gondolat kerített hatalmába, éreztem ahogy kissé megszédülök, kezemmel remegve markolásztam az ajtón lévő fogantyút. Féltem, mint még soha és a tehetetlenség egyszerűen kikészített. A rossz beszőtte elmém, megmérgezett és nem volt már visszaút.

-Noah holt fehér vagy!- nézett rám aggódva Niall, mikor lefékeztünk a ház előtt.

-Biztos..biztos csak a fénytől- mentegetőztem, ám ajkaim remegése nem épp az én oldalamon állt.

-Fejezd be a hazudozás oké?-emelte meg hangját.

-Sajnálom- haraptam ajkaimba, miközben kinyitottam az ajtót.

A hideg friss levegő kissé észhez térített kábulatomból, arcom sálam rejtekébe bújva indultam meg a bejárat felé. Niall is követett, majd kitárta előttem az ajtót. A frissen hullott hó ropogott lépteim alatt, ahogy csendesen haladtam a fiú előtt. Tudtam, hogy most nem hazudhatok neki. Nincs már mit vesztenem, hiszen ma elmegyek és soha többé nem lát, talán az emlékezetéből is kitörölnek. Tartozok neki annyival, hogy legalább az igazság kis darabját elárulom, ha az egészet nem is tehetem. Nem hinne nekem, őrültnek tartana és azzal mindent elszúrnék. 

Kissé zavartan bújtam ki  csizmámból, lehámoztam kabátom, majd sálam ujjába gyűrtem. Igazítottam egyet kissé megviselt lófarkamon, majd feltűrtem vörös pólóm ujját és beljebb léptem a lakásba. Niall a konyhában állt, kezében egy pohár vízzel indult meg felém.

-Alig ittál ma - mosolyodott el haloványan.

-Köszönöm- fogadtam el hálásan, majd hagytam, hogy szorosan átölelve derekam puszit nyomjon hajamba.

Gyorsan kiürítettem a pohár tartalmát, majd a pultra helyeztem. Nem néztem a fiú szemébe, inkább arcom vállába fúrtam, erősen koncentráltam, hogy ne törjek meg. Erősnek kellett lennem, mert csak neki tudok ártani. Nekem már mindegy, de azt nem hagyom, hogy neki is baja essen. Azonban nem voltam még képes elé állni és elmondani az igazságot. Még nem.

-Fölmegyek- szólaltam meg halkan-Kicsit egyedül kell lennem.

-Rendben- engedett el, próbálta leplezni aggodalmát, ám szemei mindent elárultak.

-Nincs semmi baj, jól vagyok- mosolyodtam el erőltetetten- Sajnálom, csak most át kell gondolnom pár dolgot.

-Szólj hogy tudok segíteni - nézett rám kérlelően.

-Ezt az egészet én okoztam és nekem is kell rendbe hozni- ráztam a fejem, majd tettem egy bizonytalan lépést hátra.

Niall nem válaszolt, mire jobbnak láttam gyorsan elmenekülni. Felsiettem a lépcsőn, majd nagy lendülettel nyitottam be a szobámba. Az ajtót kissé túl nagy erővel löktem be, így csak varázserőmön múlott, hogy be nem csapódott. Nem akartam csapkodni, sem ajtókat törni, sem semmi jelét adni kiborulásomnak. Így hát pár percig csak álltam a szoba közepén, a tehetetlen düh újult erővel csapott le rám én pedig ordítani akartam. Törni, zúzni ahogy csak lehet, de nem tettem. Egy könnycsepp szántotta végig arcom, lefolyt bőrömön, majd a padlóra csöppent. Csak meredtem magam elé bambán, védtelenül és ez talán rosszabb volt, mintha romboltam volna.

Szedd már össze magad!

Ez nem te vagy!

Hisztérikusan töröltem meg arcom, majd nagy léptekkel az ágyhoz siettem. Mint egy védtelen kisállat fúrtam tekintetem a párnák közé. Menekülni akartam, de nem tehettem meg, így inkább menedéket kerestem a sok fájdalom és csalódás elől. Fejem lüktetett és szúrt, a hányinger kerülgetett, mikor arra gondoltam, hogy pár óra és mindennek vége. Vége a boldogságnak, a szerelemnek, a jókedvnek. Vége mindennek ami fontos számomra. Karomon lüktetett a tetoválásom, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Fülem halk léptek zaja ütötte meg, mire felkaptam fejem. Ijedten néztem körbe, ám sehol nem láttam semmit. Az ablak nyitva volt, de nem emlékeztem rá, hogy mikor bejöttem hogy volt. A hűvös szél meglengette a függönyt, ezzel egy időben testem kirázta a hideg.Fáradtan kászálódtam ki, egyenesen az ablakhoz siettem, melyet nagy lendülettel zártam be. Azonban újra motoszkálást hallottam, mire ereimben megfagyott a vér, testem ledermedt. Nem mozdultam, nagyot nyelve gyűrtem le a torkomban lévő gombócot, minden erőmmel arra öszpontosítottam, hogy összeszedjem magam.

-Nem is fordulsz meg?- érkezett felém egy ismerős hang, mire szemeim kikerekedtek.

Nagy lendülettel pördültem meg tengelyem körül, ijedtemben nem sokon múlott, hogy fel ne sikítsak. Két alak állt velem szemben, sötét fekete kabátot viseltek, melynek kapucnija eltakarhatta volna arcukat, de még mielőtt megfordultam felfedték kilétüket.

-Mit kerestek itt?- szólaltam meg olyan vékony hangon, hogy még én is megrökönyödtem.

-Érted jöttünk- nézett rám komolyan Mia, szemei megcsillantak a fényben-Elkell mennünk, most azonnal!

-Nem -ráztam a fejem kissé hisztérikusan- Mért kéne elmennem? Mit kerestek itt?!

-Noah nyugodj már meg- lépett közelebb James, mire már automatikusan hátráltam.

-Nem nyugszom!- kiáltottam el magam, az érzelmek dühödt ordibálásként törtek fel belőlem- Hogy nyugodjak le, mikor az életem épp összedőlni készül? Mikor ideállítotok, hogy ti most megmentetek, miközben egész életemben semmit sem tettetek értem. Mindketten hazudtatok, cserben hagytatok. Mért hinnék nektek?

James és Mia megrökönyödtek, arcukra meglepetés ült ki, ám ezt hamar átváltotta valami tőlük teljesen szokatlan érzelem. A bűntudat. Mia keserű grimasszal az arcán bújt ki kabátjából, melyet a földre hajított. Hosszú haja hullámosan omlott vállára és pár másodpercig mintha visszarepültem volna az időben. Láttam magunkat, amint tudatlan gyermekként, önfeledten játszunk, nevetünk, láttam, ahogy szépen lassan felnövünk és valami megváltozik. Sokáig néztünk farkasszemet, olyan volt, mintha magamat láttam volna, arca mindig kemény vonásai megenyhültek, sápadt és nyúzott volt tekintete. Nem értettem semmit.

-Mert a testvéred vagyok- nyújtotta felém kezét-És tudok valamit, amit te nem. 

-Miről beszélsz?- értetlenkedtem, tekintetem Jamesre siklott.

-Veszélyben vagy - szólalt meg helyette a fiú - Noah meg kell hogy hallgass. Tudom mit gondolsz, tudom, hogy gyűlölsz és már sosem fogsz bízni bennem. De Miának mi a bűne?

Dermedten meredtem rá, nehezem fogtam fel szavait. Tekintetem Miára siklott, ki még mindig kezét nyújtva állt előttem. Tekintete fátyolos volt, mely megrendített és elgondolkodtatott. Mért nem bízok benne? Talán mert magamra hagyott a bajban, mert elzárkózott előlem? Figyeltem vonásait, minden mozdulatát lestem. Hirtelen jöttem rá az igazságra, oly hirtelen, hogy a súlyt nem bírtam tartani. Hisz csak félt. Nem tudta feldolgozni a veszteséget.

Bizonytalanul emeltem meg karom, kézfejem övéibe illesztettem. A lány megrökönyödve figyelte most már összefont kezünket, tekintetét hirtelen kapta rám és ekkor olyat láttam, amit már nagyon rég. Boldogságot. Arca felragyogott, szemeiben könnyekkel vetette rám magát. Szorosan öleltem, arcomon végigfolyt pár kósza könnycsepp. De most nem fájdalmamban sírtam. Visszakaptam a testvérem ezzel együtt a másik felem is.Mia lassan engedett el, szemei alatt vörös csíkok húzódtak, mire ijedtemben szám elé kaptam kezem. A lány kissé értetlenül fordult a tükör felé, ám úgy tűnt nem rendíti meg a dolog. Mélyet lélegzett, majd újra felém fordult.

-El kell mennünk, minnél előbb - nézett rám újra komolyan.

-De mért?- tártam szét a karom tehetetlenül.

A két személy egymásra nézett, szájuk nem nyílt beszédre, rezzenéstelenül figyelték egymást. Végül Mia megrázta a fejét, majd újra felém fordult.

-Megtudod, de nem most.

-Addig nem megyek sehova - ellenkeztem azonnal.

-Értsd meg, hogy veszélyben vagy!- mordult rám James- Nagyobb veszélyben, mint képzeled! És most nem a száműzésről, vagy a Seolról beszélek Noah! A Halál nem játszadozik, tudja, hogy elég erős vagy hogy legyőzd, nem fogja megvárni míg te végre ráveszed magad , hogy elindulj!

Megrökönyödve néztem rá, nem értettem semmit. Értetlenül kaptam tekintetem Miára, aki ugyanolyan szúrósan pásztázta arcom. Nem tudtam mi folyik itt, csak az járt a fejemben, hogy valahogy el kell búcsúznom Nialltól.

-Rendben- szólaltam meg végül halkan, mire Mia végre fellélegzett és már nyújtotta volna felém kezét-De nem megyek el minden búcsú nélkül!

-Nincs erre időnk!- rázta a fejét James.

-Ha annyira nagy veszélyben lennék nem jöttetek volna ide meggyőzni, hogy menjek veletek! Akkor elvittetek volna!- fordultam felé, majd minden szó nélkül átvágtam köztük.

Szélsebesen rohantam le a lépcsőn, kétségbeesetten kezdtem keresni a fiút. Először a nappaliba rohantam, Niall a kanapén ülve figyelte a tv-t, melyben éppen róluk volt szó. Érkezésemre felkapta a fejét, majd látva kétségbeesett és sápadt arcom azonnal felpattant. Furcsa érzés kerített hatalmába, úgy éreztem a szívem millió darabra törik. A fájdalom behálózta testem, olyan mérhetetlenül zúdult vállamra, hogy azt hittem menten összeesek. Szemeimből kicsordultak a könnyek, sírva vetettem magam karjaiba. Niall nem értett semmit, aggódva próbált csitítani.

-Nagyon szeretlek- suttogtam.

-Én is-simogatta hajam, mire elhúzódtam, hogy szemébe nézhessek.

-Kérlek ezt ne felejtsd el, bármi is legyen- kapaszkodtam karjai.

-Miről beszélsz?- ráncolta homlokát.

-Azt akarom, hogy megtaláld azt a lányt, akit megérdemelsz!- bólintottam, mire még értetlenebbül pillantott rám.

-Noah?

-Én elmegyek- mondtam ki, úgy éreztem jobb nem kerülgetnem a tényt, hiszen nincs sok időm.

-Miről beszélsz? Most?- engedett el, kissé idegesen nézett rám.

-Sajnálom én nem így akartam- ráztam a fejem- Nem tudtam, hogy kéne elmondanom és most sürget az idő.

-Komolyan gondoltad, hogy csak gondolsz egyet és lelépsz?- mordult rám.

-Nem, kérlek-suttogtam megtörten, majd erőt vettem magamon és letöröltem könnyeimet-Niall én más vagyok. Én nem véletlenül jöttem ide, nem véletlenül találkoztunk. Nekem itt kellett lennem.

-Tudod, hogy nem értem- rázta a fejét.

-Engem ideküldtek. vettem mély levegőt - Zayn miatt kellett idejönnöm, de találkoztunk és minden megváltozott.

-Mi az, hogy Zayn miatt?- ráncolta homlokát.

-Niall, én nem akarom, hogy úgy emlékezz rám, hogy az őrült lány- néztem rá kétségbeesetten- Sok mindent nem mondtam el, mert nem tehettem. Elítéltél volna, őrültnek hittél volna. Kérlek emlékezz rám úgy, mint most.

-Noah szeretlek, de elegem van a sok hazugságodból- fakadt ki.

-Nem akartam hazudni- emeltem meg a hangom- Pont ettől féltem! Hogy ez lesz a vége, és megutálsz!

-Nem - sóhajtott keservesen- Nem utállak és sajnálom. De nem értek semmit és nem avatsz be.

-Nem tehetem- ráztam a fejem ajkaimba harapva- Legalábbis most nem. Talán majd mindent megértesz. De nekem el kell mennem.

-Noah...

-Hidd el én csak megakarlak védeni!-fakadtam ki teljesen.

-Mindig ezt mondod- mordult rám újra.

-Mit kéne mondanom?- tártam szét a karom.

-Az igazat.

-Már én sem tudom mi az igazság- suttogtam.

Hirtelen csend telepedett ránk, egyikünk sem szólt, csak meredtünk egymásra. Éreztem, hogy sürgetnek, hogy mennem kell. Közelebb léptem, minden előzmény nélkül csókoltam meg, de nem ellenkezett. Karjait derekam köré fonta, úgy szorított, mintha sosem akarna elengedni, pedig tudta, hogy el kell. Kétségbeesetten kapaszkodtam karjaiba, minden erőmmel megpróbáltam kizárni a gondolatot, hogy ez már a vége. Most utoljára láthatom, most utoljára érhetek hozzá, nézhetek kék szemei. Lassan húzódtam el, könnyeim fátylán még utoljára belenéztem csillogó szemeibe, majd végleg elengedtem. Küszködve a sírással rohantam ki az előszobába, magamra kaptam a csizmám, majd belebújva kabátomba mégegyszer visszanéztem a lakásra, ám Niallt már nem láttam. Ajkaimba harapva akadályoztam meg zokogásom, majd megfordulva kitártam az ajtót, és kiléptem örökre.