2014. február 27., csütörtök

23.~Szakadék~

Sziasztok!
Nagyon nagyon sajnálom, most tényleg nagyon későn hozom a részt, de semmi időm sincs. Tudom, hogy mindig erre hivatkozok, de most hétvégén sem voltam otthon. Remélem elnézitek nekem! Nagyon sokat jelentenek a kommentek, köszönöm!
Millió és még több ölelés.Anna 


Nem tudom mióta ültem az egyik fa tövében, a percek összefolytak, az időérzékem teljesen elhagyott. Üveges tekintetem a földet pásztázta, könnyeim elapadtak, azonban szívembe mérhetetlen üresség költözött. James egy korhadó farönkön ült, könyökével térdére támaszkodott, figyelte, amint Mia idegesen köröz egy pocsolya körül. Míg ők megoldást kerestek a problémánkra, miszerint a kapu bezárult, addig én ügyet sem vetve a külvilágra a némaság hálójába rejtőztem. Magamat hibáztattam és úgy éreztem ez teljesen helyén való. Minden az én hibám volt. Az, hogy Niallnak baja esett, hogy Jamesnek megkellett ölnie Kimet, hogy Mianak most az életünkért keljen küzdeni. Talán mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha meg sem születek, akkor most nem tartanánk itt.
A gödör, melybe zuhantam túl mély, a sötétség körbeölelt, nem tudtam menekülni. Túlságosan mély volt a seb, mely szívemen tátongott, túlságosan friss ahhoz, hogy bármi mással foglalkozni tudjak. Csak ültem, meredten bambultam előre, nem fogtam fel mi folyik körülöttem. Mia hisztérikus dörmögése csak tompa zajként jutott el tudatomig. A tehetetlenség olyan mértékben zúdult rám, hogy nem bírtam elviselni. Úgy éreztem tennem kell valamit, mégsem mozdultam. Kővé dermedve ültem, nem foglalkoztam mással.Észre sem vettem, hogy öntudatlanságomban karom kezdtem kaparászni, mely hosszú körmeim és dühöm következtében kisebesedett, hosszú csíkokban száradt rá a vér. Hisztérikusan próbáltam eltüntetni a jeleket, magamban szitkozódtam, amiért ezen a napon már másodszorra ártottam magamnak.
-Noah - rántotta vissza a valóságba James hangja, mire riadtan eszméltem fel- El kell indulnunk.
-Hova?- kerestem meg hangom.
-Figyeltél te ránk?- lépett elém Mia, kezét nyújtva rántott fel a földről-Mit csináltál a karoddal?
-Lényegtelen- húztam rá gyorsan kabátom ujját, majd gyorsan témát váltottam-Hova megyünk?
-Van még egy kapu, azon átjutunk- állt fel lazán James, majd közelebb lépett hozzánk- Aztán besurranunk a főépületbe, Mia megkeresi Niallt, míg mi az irányító termet.
-Mit csinálunk az irányítóteremben?- értetlenkedtem továbbra is.
-Lekapcsoljuk az energiát- magyarázta türelmesen-Tudod, a vörös fényt, mely a tér felől áradt. A Halálnak ez adja az erejét, ha lekapcsoljuk meggyengül, nem tud majd közbelépni.
-Mindenkinek fel fog tűnni, hogy valami furcsa történt, az emberek a térre sereglenek és te ott várod majd őket. Szövetségesek nélkül nem lehet nyerni, magad mellé kell állítanod őket-bólogatott Mia is.
-Lázadás- suttogtam és mintha hirtelen minden egyértelműbb lett volna.
-Na végre, már kezdtem azt hinni teljesen elvesztetted minden realitásod- morogta Mia, ám szája szélén mosoly bujkált.
-Niallnak nem eshet baja- fordultam hirtelen felé, hevesen meredtem rá-Hozd ki, nem érdekel hogyan, de vidd vissza őt a földre!
-Tényleg nem figyelt- sóhajtott fáradtan, majd egy legyintéssel jelezte, hogy ne én oktassam ki őt.
Nagyot nyeltem, legyűrtem minden félelmem, sérelmem és fájdalmam. Nem szabadott megtörnöm, hiszen rajtam áll minden. Egyetlen egy bizonytalanság is tönkretehet mindent, mert akkor mindenki látja, hogy sebezhető vagyok. Akkor nem fognak hinni nekem. James feszülten pillantott az égre, mélyen beszívta a téli levegőt. Nem értettem, mégsem szóltam semmit. Inkább hagytam, hogy megfogja kezem, majd jobb tenyerem Miaéba helyeztem. Szemeimet lehunytam, erősen koncentráltam. Éreztem, ahogy a szél belekap hajamba, arcomba fújta, ám a másik pillanatban eltűnt minden illat, a szél egy szempillantás alatt lecsillapodott. Melegség járta át testem, a meleg téli kabát kínzóan fojtogatta nyakam. Szemeimet rémülten nyitottam ki, nem készültem fel, mégis tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Niall miatt erősnek kellett lennem.
Sötét. Az első szó, mely eszembe jutott. Visszataszító.Rideg.Hátborzongató. Feszülten néztem körbe, a sikátor melyben találtam magam sötétebb volt a megszokottnál. Testem megfeszült, eltartott pár percig, mire szemeim megszokták a sötétséget. Hozzászoktam már a világossághoz, a hideghez, így ez a hirtelen jött változás megszédített. Hisztérikusan rángattam le magamról kabátom, pulcsimmal együtt a földre hajítottam. Csizmám is mellettük végezte, ám a téli ruháknak köszönhetően még így is éreztem, ahogy szédelgek a melegben. 25fok hosszú nadrágban és kötött pólóban nem éppen kibírható. Nagyokat lélegeztem, zilált hajam igazgatva néztem körbe. Mia és James is megszabadultak kabátjuktól, ám úgy tűnt ők felkészültek erre, Mia farmerja alatt fekete sortot és fekete pántos pólót viselt, haját  laza kontyba fogta. James fekete pólót viselt egy sötét halászgatyával.
-Először talán haza kéne menni, keresni valami ruhát- nézett végig rajtam Mia, nem tudta elfolytani mosolyát.
-Nem így terveztem napom- morogtam, majd hagytam, hogy nevessenek egyet rajtam.
Halkan, szinte lopakodva indultunk meg, szerencsére este volt, így senkivel sem futottunk össze. Meglepően hamar értünk a házunkhoz, ám már hamar feltűnt, hogy valami nincs rendben. James ment elől, óvatosan nyitott be, majd mikor meggyőződött, hogy senki sincs bent mi is beléptünk. Furcsa érzésekkel néztem körbe, nem tudtam, hogy kéne viselkednem. Minden olyan idegen volt, miközben eddig itt éltem az életem. Mégis, mikor végignéztem a falakon, a nagyszobán, a kanapén nem tudtam eldönteni, hogy jó helyen járok-e.
-Noah, van valami amiről nem tudsz- szólalt meg halkan Mia, mire ijedten kaptam fel a fejem- Pár napja jártak nálad, feltúrták a szobát, és betörték az ablakot. Szinte semmi sem maradt meg.
-Tessék?- kerekedett ki a szemem, feszülten indultam meg a szobám felé, ám Mia elkapta a karom.
-Így is elég frusztrált vagy, inkább gyorsan adok  ruhát és menjünk. Nem vagyunk biztonságban Noah, kifutunk az időből.
-Igaza van, sietnünk kell- értett egyet James, komoran indult meg Mia szobája felé.
Nem mozdultam, kiakartam tépni kezem Mia szorításából, ám be kellett látnom, hogy talán igazuk van. Nem hiányzik még egy vágás a már amúgy is eléggé friss sebemre. Követtem őket, minden akaraterőm összeszedtem, hogy ne rohanjak át a szobámba. Felkaptam Mia egyik sortját, majd egy feszülős, könyökig érő fekete pólót. Göndör lófarkam megigazítottam fejem tetején, majd meglepő gyorsasággal magamra rángattam Mia bakancsát. Lélekben menekülni akartam, nem álltam kész, ám nem tehettem mást, minthogy követem James utasításait. Figyelmesen hallgattam, minden szavát megjegyeztem, míg Mia kiderített, hova vihették Niallt. A terv megvolt, kivitelezhető is volt, azonban a kétely ott volt mindenkiben. Komoran indultunk el, siettünk, ám mintha évek teltek volna el. James ment elől, utána mentünk mi. Próbáltunk a legkihaltabb utcákon átvágni, nehogy véletlenül is összefussunk valakivel. Most nem kockáztathattunk.Gyorsan szedtem a lábaimat, nem nagyon figyeltem merre megyünk, csakis az járt a fejemben, hogy erősnek kell lennem. James hirtelen torpant meg, mire nagy lendülettel csapódtam neki. Hallottam, ahogy elmormol egy szitkozódást, ám nem szólt semmit. Hallgatózott.
-Rendben, ott az épület- mutatott előre, hol egy magas, fekete épület magasodott-Mia neked ott kell bemenned.
A lány óvatosan hajolt előrébb, feltérképezte a helyet, majd hamar bólintott. Pontosan tudta hogy kell bejutnia , merre kell mennie és hogy kell kihoznia Niallt. Ha baj van megpróbál eltűnni onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Mindent tudott.
-Mi a hátsó ajtón megyünk,ott csak egy őr van, le kell jutnunk az alagsorba- magyarázott tovább James.
-Rendben-bólintottam, majd elfojtottam egy sóhajt.
James körbepillantott, az utca csöndes volt és kihalt, nem kellett attól tartanunk, hogy valaki észrevesz. Az órájára pillantott, türelmetlenül figyelte a kijelzőt. Várta, hogy végre váltson. Egy perc telt el, ám mégis örökkévalóságnak tűnt, mire végre bólintott, jelezve, hogy indulhatunk.
-Noah várj- ragadta meg a karom Mia, mire értetlenül visszafordultam-Ezt megmentettem.
Furcsállva néztem rá, nem értettem. A lány elmosolyodott, zsebéből kihalászott egy gyűrött, szakadt papírt, melyet a kezembe nyomott. Lassan hajtottam ki, meglepetésemben majdnem felkiáltottam. Mosoly jelent meg ajkaimon, éreztem, hogy a szakadék, mely kettőnk közé állt, most végleg bezárult. Nagy lendülettel vetettem magam karjai közé, olyan szorosan szorítottam, mint még soha. Mia boldogan ölelt vissza, arcát mélyen vállamba fúrta.
-Mennünk kell- figyelmeztette James, mire lassan kibontakoztunk az ölelésből.
-Vigyázz magadra -figyelmeztettem utoljára, mire tőle megszokott büszkeséggel mosolyodott el.
James mögé léptem, Mia még egy utolsó mosolyt intézett felénk, majd kilépett mögülem és óvatosan elindult a kapu felé. Figyeltem, ahogy szélsebesen áthalad az utcán, majd a falnak lapulva megközelíti az ajtót. Teste beleolvadt a sötétségbe, nemsokára már csak a kép, melyet görcsösen szorongattam emlékeztette arra, hogy itt járt. James rámpillantott, jelezte, hogy indulnunk kell, mire nagy levegőt vettem. Kiléptünk az épület takarásából, sebesen szaladtunk át az úttesten. Mint Mia, mi is a falhoz simultunk, így mentünk el egészen a hátsó ajtóig. James nem vacakolt, kezével azonnal megfagyasztotta a zárat, így minden zaj nélkül jutottunk be a z épületbe. A folyosó, melyen találtuk magunkat kihalt volt, legnagyobb meglepetésünkre sehol sem láttunk őrt, de még kamerát sem. Volt valami gyanús az épületben. Sötét, csupasz falak, fekete ajtók és végeláthatatlan folyosók. Túl könnyen jutottunk be, biztos voltam benne, hogy van valami csapda. James is így gondolhatta, mert furcsállva nézett körbe, nyomot keresett, hogy vajon mi állhatna utunkba. Sehol semmi, minden kihalt.
-Mindegy, menjünk- intett, óvatosan tett pár lépést beljebb, majd mikor végleg meggyőződött, hogy semmi csapda nincs, gyorsított a tempón.
Futólépésben haladtunk el az ajtók előtt, némelyik alól misztikus fény áradt, ám nem foglalkoztunk vele. James ment elől, betanult mozdulatokkal kanyargott a sok folyosó és elágazás között. Mintha egy labirintusból kerestünk volna kiutat. Nemsokára egy lépcsőhöz értünk, James nagy lendülettel indult meg rajta, mire futólépésben követtem. Tekintetemmel az ajtókat kémleltem, figyeltem minden apró neszre, árulkodó jelre. Túl könnyen jutottunk be, mintha számítottak volna ránk.Elűztem baljós gondolataimat, csakis arra összpontosítottam, hogy nehogy megbotoljak és lezuhanjak a lépcsőn. Nemsokára egy folyosóra értünk, innen már nem vezette lejjebb. A sötétség itt még intenzívebben szívta magába a lelkünk, úgy éreztem kiszívja minden erőm. Megszédültem, ügyetlenül kapaszkodtam a korlátba. James ijedten nézett körbe, sejtette, hogy innen sokkal nehezebb lesz, bár egyikünk sem értette miért lettünk rosszul. Megragadta a karom, erősen tartva testem indult meg jobbra. Erőtlenül követtem, lábaimból elszállt az erő, a levegőt kapkodva vettem, ám így sem jutottam eléghez. James is nehezen lélegzett, bár ő ezt sokkal jobban palástolta, mint én. Lassabban tudtunk csak haladni, a hosszú folyosók így még kétségbeejtőbbek voltak. Egy elágazásnál James habozott, majd jobbra indult, ám valami megállította. Értetlenül fékeztem le, füleltem vajon mi lehet az, amiért ennyire megriadt. Kérdésemre hamar választ kaptam, fülem léptek halk zaja ütötte meg. Valaki közeledett, mégpedig szélsebesen. James felém kapta tekintetét, ijedten taszított rajtam egyet.
-Fuss!
Nem kellett több, szélsebesen indultam meg az ellenkező irányba, James mögöttem sietett. Lábaim sajogtak a sok futás és sétálás miatt, karomon a karmolások csípték bőröm, ám ebben a pillanatban csakis az érdekelt, hogy nehogy elkapjanak. Átvágtunk pár folyosón, James átvette az irányítást, így karom fogva rohant velem. Hol jobbra, hol pedig balra kanyarodtunk, teljesen összezavart a sok irány, csak remélni tudtam, hogy James ki tud vinni majd még innen. Nemsokára végre lassíthattunk, majd egy elágazásnál végre megálltunk. Hangosan lihegtünk, kapkodtam a levegőt, úgy éreztem kevés az oxigén, mely eljut tüdőmig. Szédültem és úgy éreztem menten rosszul leszek, ám James egy pillanatra sem hagyta, hogy belemerüljek a gondjaimba. Megragadta a kezem és húzni kezdett a folyosón. Követtem, bár most már sokkal jobban kellett vonszolni, mint eddig. Szívem szerint megálltam volna, hagytam volna az egészet, ám nem tehettem meg. Követtem a fiút. Egy sokkal szélesebb szakaszra értünk, James lassított, majd szinte lopakodva folytatta az utat. Próbáltam rendezni légzésem, ám még így is erősen hallható volt lihegésem. James megtorpant, majd erősen a falnak nyomott. Hallgatózott. Türelmetlenül vártam mi fog történni, ám semmit sem hallottam.
-Ez lesz az- hajolt közelebb, suttogva folytatta, testével teljesen a falnak paszírozott- Valószínűleg vannak bent, de ha gyorsak vagyunk elbánunk velük.
-Mégis hogy?- kapaszkodtam karjába.
-Itt egy kés- nyomta a kezembe a tárgyat-Ha a varázserődet nem tudod használni ez jól jöhet. A lényeg, hogy eljussunk az irányítóhoz és lekapcsoljuk az energiát. Én megcsinálom, az a dolgod, hogy fedezz.
Bólintottam, ám egyáltalán nem voltam meggyőző. Testem reszketett, még mindig a rosszul lét kerülgetett, kapkodtam a levegőt. Nem volt már visszaút, ám még mindig menekülni akartam. Nem voltam elég erős. Zihálva kapaszkodtam a fiú karjába, aki eddig a folyosót fürkészte ám most rám emelte a tekintetét. Tekintetünk találkozott, szemiben ott csillogott az elszántság, ám éreztem az aggodalmat.
-Nem fog menni- ráztam a fejem.
-Én bízok benned!
-Félek- ismertem el.
James haloványan elmosolyodott, melyet nem tudtam mire vélni. Erősen szorítottam, jól esett, hogy mégsem hagyott magamra. Egyedül nem tudtam volna végig csinálni, ezt ő is tudta. Hirtelen hajolt közelebb, olyan hirtelen, hogy nem tudtam ellenkezni. Ajkaink összeértek, és talán a félelem miatt, vagy mert úgy éreztem menten összeesek, de visszacsókoltam. Ám ez a csók más volt. Tele kétségbeeséssel és aggodalommal. Erősen kapaszkodtam belé, szükségem volt a szeretetére, és talán fel sem fogtam mi történik körülöttem.Csakis az járt a fejemben, hogy erősnek kell lennem, mert itt már nem cak az én életem a tét. Többről volt szó, sokkal többről Nehezen eszméltem fel, ám akkor elhúzódtam.
-Ezt meg kellett tennem. Legalább egyszer az életben- morogta, majd elengedett.
Elképedve meredtem magam elé, a bűntudat és a lelkiismeret furdalás újult erővel zúdult rám. Nem szabadott volna visszacsókolnam, ennek nem szabadott volna megtörténnie. Most azonban nem volt idő ezen agyalnom.Feszülten igazítottam meg pólóm, erősen rámarkoltam a késre. James közelebb lopózott az ajtóhoz, olyan halkan, hogy nem lehetett meghallani. Követtem, közvetlenül mögötte fékeztem le. Görcsösen markolásztam a kést, nem akartam ölni, de úgy tűnt nem tehetek mást. Azok ott bent nem fognak leülni teázni, míg mi tönkre tesszünk mindent. Küzdeni fognak, de én is küzdeni fogok.
-Kész vagy?-kérdezte suttogva James.
Nagyot sóhajtottam, tekintetem a késre siklott.
-Kész.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése