2014. április 19., szombat

25.~Utolsó próbatétel~

Sziasztok!
Nagyon nagyon nagyon nagyon borzalmasan sajnálom. Engem is letaglózott, hogy ilyen rég volt rész, el sem hittem. Eszméletlenül, iszonyatosan sajnálom. Az igazat megvallva sem időm, sem kedvem nem nagyon volt írni. Ez nem mentség, de tényleg, mostanában ha fél percre ha géphez jutok. A lényeg, hogy most meghoztam és borzalmasan röstellem. Azért remélem páran még olvastok.
Millió ölelés:Anna

Körbenéztem. Sötétség vett körbe, nagyobb, mint elképzelni tudtam. Nem tudtam hol vagyok, kétségbeesetten kaptam James karja után, ám ujjaim csak a levegőt simították. Ijedten tettem egy lépést előre, James után kutattam, ám nem találtam. A fiú nem volt mellettem. Ahogy tovább léptem testem falnak ütközött, melytől meginogtam. Tenyeremmel a nyirkos felületre simítottam, próbáltam rájönni hol lehetek.
-James- hangom halk volt, mégis erőteljes.
Válasz nem érkezett, így minden erőm összeszedve megindultam a fal mentén. Lassan haladtam, nem értettem mért lett ennyire sötét, hiszen attól még, hogy lekapcsoltuk az erőteret látnom kellett volna. A csend, mely körülvett behálózott, légzésem mintha tízszeresére erősödött volna, hallani véltem szívem heves lüktetését. Nem tudtam hova tűnhetett James, azonban úgy éreztem semmire sem megyek azzal, ha egy helyben várakozok. Lépéseim egyre felbátorodtak, azonban továbbra is lassan haladtam csak, tenyeremmel végig a falat követtem. Kócos hajam szemembe lógott, éreztem magamon a koszt és a vért, mely már ruhámra száradt. Szemeim előtt újra lejátszódtak az események, én, ahogy elesek, a férfi, aki rám veti magát, azonban ezzel végzetes hibát követ el. Az émelygés újra rám tört, éreztem ahogy lábaim megremegtek. Nem sok hiányzott, hogy menten összeessek, azonban legbelül talán ezt is akartam. Hogy pár percre elfeledkezhessek a gondokról, elmenekülhessek a sok probléma elől, mely vészesen gyűlt fejem felett. Hogy pár percre a boldog öntudatlanságba menekülhessek, és mikor felébredek elmúljon minden baj, minden veszély és fájdalom. Azonban rá kellett döbbennem, hogy ezek csak hiú ábrándok.
Összeszedtem minden erőm, és felegyenesedtem. Fejem pár percre a falnak döntöttem, megpihentem, hogy aztán tovább tudjak indulni.
-Hol vagy James?- suttogtam magam elé.
Ellöktem testem a hideg kőtől, majd megindultam. Már sokkal gyorsabban haladtam, elegem lett a tétlenkedésből. Nemsokára világosodni kezdett. Felbátorodtam, szinte futva tettem meg az utolsó pár lépést, ám mikor végre kiértem a sötétségből megtorpantam. Ismerős helyen találtam magam, mégsem tudtam megmondani hol lehetek. Egy szoba volt, ahogy jobban körülnéztem rájöttem, egyáltalán nincs világos. Misztikus félhomály uralta a teret, a vörös falon régi fáklyák fényei játszottak. Balra tőlem egy fekete, hatalmas ajtó állt a falban, azonban más kijáratot nem láttam. A szoba közepén hatalmas trón foglalt helyet, árnyéka a padlóra vetült. A felismerés túl hamar vágott fejbe, úgy éreztem menten összeesek. Lábaim újra megremegtek, a félelem végigfutott testemen.
A Halál trónterme.
Nem gondolkodtam, azonnal megfordultam, ám a folyosó, ahol idejöttem eltűnt. Testem a vörös falnak ütközött, mire hátratántorodtam, majd elterültem a földön. Csuklómba éles fájdalom hasított, felszisszentem, azonban a félelem nem engedett nagyobb hangot kiadnom. Nehezen ugyan, de rögtön talpra álltam, kétségbeesetten löktem meg a falat, ám csak nekem fájt. Rúgtam, ütöttem, dörömböltem, ám mindhiába. Stabilan állt a helyén. Rossz érzésem támadt, az ajtóhoz rohantam és teljes erőmből meghúztam. Nem mozdult,így azzal nyugtattam magam, hogy biztos a másik irányba nyílik. Azonban bárhogy toltam, rúgtam, vertem meg sem moccant. Zárva volt. Hisztérikusan túrtam hajamba, megpördültem tengelyem körül. Erőm elhagyott, a remény is már csak épphogy pislákolt.
Csapda.
Ahogy végiggondoltam, csakis ez jutott eszembe. Az egész csapda volt. De az nem lehet. Nem. James nem lett volna képes becsapni. Azok után, ami nemrég történt biztos, hogy nem az ellenségem. Valahogy mégis a folyosóra kerültem, mely eltűnt, miután megérkeztem. Hol lehet James? Mia kivitte innen Niallt? Mit keresek én itt? A sok kétely úgy zúdult rám, mintha csak egy vízesés alá álltam volna. Lecsaptak rám, a földre kényszerítettek. 
Megfojtottak.
Zajt hallottam. Halk, tompa zörej volt, de tisztán kivehető. Összerezzentem, menekülni akartam, de bármennyire is próbáltam, az ajtó továbbra sem nyílt. Fehér füst gomolygott a trónból, egyre nagyobb lett, lassan engem is elért. Pontosan tudtam ki fog meglátogatni, mégsem tudtam rá felkészülni. Lábaim remegtek, kétségbeesetten rúgtam még egy utolsó a fémszerkezetbe, de nem nyílt. Késem után nyúltam, ám azonnal el is vetettem ezt az ötletet. Mire mennék én egy késsel a Halállal szemben, akit meg sem lehet ölni? Tekintetem visszasiklott a trónra, melyet teljesen belepett a fehér füst. Köhögnöm kellett, mégis visszafogtam magam, bár én sem értettem mért. És ekkor megjelent. 
A köd csillapodni kezdett, remegő végtagokkal néztem végig a testen. Fekete csuklyát viselt, mely elrejtette arcát. Csakis csontos ujjai látszódtak ki, melyek a trón karfájára fonódtak. Hangos lélegzetvételei betöltötték a termet, félelem, vér és rothadó szag árasztott el. Nagyot nyeltem, abban sem voltam biztos, hogy kommunikálni tud-e. Azt viszont biztosra tudtam, hogy innen nem távozhatok nyertesként.A füst lassan elpárolgott, már nem volt mibe burkolóznom. Csak álltam és figyeltem az alakot. Azt vártam, hogy rám veti magát és a halálba szippant, vagy rögtön elűz a Seolba, hogy életem végéig jégbefagyva, ugyanakkor tudatában mindennek éljem le életem. Azt vártam, hogy valami szörnyű dolog történik, vagy rögtön végez velem. Ehelyett csak az a misztikus szuszogás vegyült a csendbe.
Dühös lettem, elegem lett a tétlenkedésből. Azt akartam, hogy ha végez velem tegye meg most. Űzzön el, kínozzon meg, de tegye minnél előbb. Már nem érdekelt semmi, mióta a földre küldtek tudtam, hogy eljön majd a nap, amikor megfizetek minden egyes vétkemért. Most azonban beszívtam a levegőt, éreztem a sok szenvedés és az irtózat csípős szagát,  torkomon a halál ujjait, mégsem történt semmi.
-Mire vár?- törtem meg a csendet, hangom idegenül visszhangzott a falakon- Öljön meg, hisz erre várt már 18 éve!
-Bátrabb vagy mint hittem- szólalt meg a mély, hörgő hang.
Elképedtem, szavait ugyan nehezen értettem meg, mégis eljutottak tudatomig. A Halál megszólított és ez nagyon nem jelentett jót. Testsúlyom áthelyeztem bal lábamra, nem tudtam mit tehetnék. A Halál nagyobb lélegzetet vett, mely úgy csengett a teremben, mintha ezer ember lélegzett volna egyszerre. Kifújta a levegőt.
-Pedig rettegsz-hörögte mély hangján.
Egy pillanatra behunytam szemeimet, megpróbáltam kizárni, hogy pár perc múlva talán már nem is dobog a szívem. Magamra koncentráltam és a belsőmre. Hirtelen úgy éreztem nem félek, úgy éreztem erős vagyok és talán győzhetek. Egy valami adott erőt. A tudat, hogy Niall kijutott.
-Nem- jelentettem ki egyszerűen, miközben kinyitottam szemem.
Az a nevetés, mely ekkor hallatszott örökre megmarad a tudatomban, bármi történik is. Mély, hörgő nevetés volt, mint mikor valaki utolsó perceiben is képes szórakozni a másik kárán. Azonban nem ez volt, amitől elszörnyedtem. Hanem az a misztikus, irtózatos szenvedés, mely elárasztotta a termet.
Hirtelen minden megszűnt körülöttem. Nem éreztem a falak szorítását, a halál ízét számban. Nem éreztem testem remegését, a gyomrom szorongató óriási görcsöt, mely nem akart oldódni. Nem sajgott a fejem, nem volt libabőrös a karom, csuklómban megszűnt minden fájdalom. Mindig is azt hittem gyenge vagyok. Hogy nem tudom megvédeni magamat, a barátaimat. Mindenki ezt sugallta és én elhittem, hogy gyenge vagyok. Hogy nem jeletek semmit, csak bajt és szenvedést hozok, de rendbe tenni már képtelen vagyok bármit is. Azonban most minden más volt. 
Elszántságot éreztem.
Életemben először nem akartam elbújni, menekülni azt várva, hogy a gondok csak úgy elszállnak és megoldódnak maguktól. Életemben először nem vártam segítséget, mert a bajt most teljes mértékben én okoztam. És én is hozom rendbe.
-Azt hiszed erős vagy- szólalt meg újból, hangja félelmetesebb volt mint bármikor. Kimérten és nyugodtan folytatta- De mégis mit akarsz tenni?
-Ha olyan gyenge volnék, mért akarnál megsemmisíteni? Mért félnél, hogy veszélyt jelentek?- vetettem oda.
-Tőled nem fél senki- válaszolt, a gúny érezhetően árasztotta el a termet- Nem te vagy félelmetes, hanem az erőd.
Döbbenet futott végig testemen, önkéntelenül is kezeimre pillantottam, melyeket belepett a kosz és a vér. Erő. Miféle erő? Semmivel sem vagyok jobb a többi ördögnél, nincs elképesztő képességem és még csak a varázserőmmel sem tudok bánni. Nem tudok verekedni, apró termetem miatt semmire sem vagyok hasznos. Honnan tudna bárki is arról, milyen nagy erővel bírok, ha én sem tudok róla?
-Veszélyben vagy. Miattad hozták előbbre a korhatárt, mert a Halál fél. Ha sikerült volna a feladatod, akkor is megölt volna. Az egész egy csapda. Erősebb vagy, mint hiszed és ezt a Halál is tudja.
-Mim van, ami nektek nem?- értetlenkedtem.
-Szíved, Noah.
Szeretet. Érzések. James azt mondta ez nagyobb fegyver, mint bármilyen varázserő. A Halál retteg, mert nekem olyanom van, ami neki sosem volt. Érzek. Félek, szenvedek és szeretek. Nem vagyok ördög.
-Igen félek- jelentettem ki határozottan- Igen, remeg a testem. De harcolok. Mert szeretek, mert képes vagyok szeretni. Képes vagyok érezni. A fájdalmat, a szenvedéseket. Én mind átélem! Olyat tapasztaltam, amit semelyik ördög, mert az a vékony lepel, mely szívemet elfedte elrepedt. Nincs többé. Maga meg retteg! Retteg mert nem tud irányítani!
Hangom visszhangzott a teremben, megrémültem a belőlem áradó elszántságtól. Nem éreztem mást, csakis bátorságot.
Bátor voltam.
Kihúztam eddig görnyedt testem. Fájt minden mozdulat, fejem lüktetett, csuklóm szúrt, mégsem vettem tudomást róla. Nem figyeltem a vészhangról, mely megállás nélkül sípolt fejemben. Ha vége, úgyis vége. Méltóságteljesen veszítek.
-Lehet- törte meg a csendet a hang, mely sértettebb és megalázottabb volt, mint azt bárki megengedhetné magának- De mire mész a szeretettel, ha már nem lesz kit szeretni?
-Miről beszél?- feszültek meg izmaim.
-Míg te itt szépen elvitatkozol velem, a barátaid az életükért harcolnak. Miattad.
Elszántságom alább hagyott, karom megfeszült, körmeim mélyen húsomba fúródtak. A vér végigfolyt ujjaimon, lassan és kimérten. Vörös csík húzódott nyomában. A Halál mélyet lélegzett, mintha ezer ördög lélegzetét gyűjtötte volna össze, majd kifújta a levegőt. A véremet érezte.
-Nem hiszed? Nézd meg a saját szemeddel.
Amint az utolsó szó elhangzott, tekintetem elhomályosult. Lábaim megbicsaklottak, azonban a fájdalmat már nem érzékeltem. Jamest láttam, körvonalait ellepte a sötétség. Karja mozgott, ajkait fájdalmas kiáltások és nyőgések hagyták el. Az ördögök túlerőben voltak, ott ütötték ahol érték, rúgták, karmolták, lökték. A fiú kétségbeesetten küzdött, késének pengéjén megcsillant a vér. Kevésszer talált célba, az ördögök meg egyre jobban körbevették. Kiabálni akartam, figyelmeztetni, hogy tűnjön innen. Rohantam volna, segíteni akartam, azonban a kép elhomályosult és mire odaértem volna már minden eltűnt. Azt hittem ez minden, azonban ami ezután következett elborzasztott. 
Kiáltást hallottam, éles és fájdalmas sikítást. Miát láttam, térdre borulva feküdt a földön, kezeit kikötötték két vasálványhoz. Haja szemébe lógott, nem láthattam arcát, ám a kétségbeesett sikítások tőle jöttek.  Két ördög állt mögötte, arcuk meg sem rándult. Kezükben korbácsot tartottak.
Mellőle kiabálás hallatszott, valaki üvöltözött. Szívem kihagyott pár ütemet, mikor megpillantottam a hang tulajdonosát, az éles fájdalom végigsüvített testemen. Niallt a falnak kötözték, haja csapzott volt, keze be volt kötve egy fekete inggel, erősen átvérzett. Üvöltött, rúgott, kalimpált ám az ördögök meg sem hallották mit mond. Mia egyre fájdalmasabban nyőgött fel, Niall arca eltorzult minden egyes kiáltásnál.
Látásom lassan kitisztult. Újra a trónteremben találtam magam, azonban valami megváltozott. A levegőt kétségbeesés és szenvedés csípős szaga töltötte be. Belőlem áradt. A földön ültem, Mia sikításai ott visszhangoztak a fülemben. Kapkodtam a levegőt, ám még így sem jutottam eléghez. Ajkaim remegtek, sós könnyek marták arcom. 
Nem lehet. Ez csak becsapás. Niall kijutott. Mia vele van. James pedig biztos itt van és azon fáradozik, hogy kiszabadítson. Igen, ebben biztos vagyok. Ez nem a valóság. Ez egy rossz álom. Nem is létezik. Lassan felébredek és Niall mellett leszek. Ő átölel, karjaiban pedig megnyugszom. Így lesz.
-Te tehetsz róla- szólalt meg a Halál, kényszerítve, hogy magamhoz térjek- Ők mind miattad kerültek ide.
-Hazudik! Tudom, hogy hazudik!
-Ugyancsak?
Nem tudtam felállni. Minden erő, mely eddig éltetett elhagyott. A remény kialudt, már egyáltalán nem pislákolt. Egész testem remegett, újra látni véltem Jamest, hallottam Mia hörgéseit, Niall kétségbeesését. Gyomrom összezsugorodott, a fájdalom egy újabb szintje futott végig testemen. Kiabálni akartam, rúgni, ütni. Bosszút akartam állni valakin, mindegy kin.
-Engedje el őket- suttogtam, majd erőt vettem magamon. Megemeltem hangom- Azt mondtam engedje el őket!
-Mért tenném? 
-Engedje el őket!- ordítottam- Ez az én harcom, ők nem tehetnek semmiről.
-A te harcod? Csak nézz körül, Noah. Gyenge vagy. Gyenge vagy és rettegsz! Ha nem lennének a barátaid te már nem élnél. Egy senki vagy. Csakis nekik köszönhető, hogy most még itt lehetsz előttem.
Düh lobbant lelkemben. Szétterjedt egész testemben. Kegyetlen bosszút esküdtem, ezen a ponton bármire képes lettem volna. Bármire. Már nem remegett a testem, feltörő zokogásom is csitult. Megfogtam az ajtó kilincsét, és feltornáztam magam. Nem éreztem, hogy gyáva vagyok. Nem éreztem a fájdalmat, a szenvedést. Egész testem méreg járta át.
Ürességet éreztem.
Bosszút.
-Neked én kellek. Én és nem más. Nem ők. Zsarolhatsz, úgy ahogy akarsz, de ezzel csak azt bizonyítod, hogy gyáva vagy. Gyáva. Mert én szembenéztem a félelmemmel! Leküzdöttem. De te rettegsz tőle, és ezért rettegsz tőlem!
-Tőled senki sem retteg- hörögte gúnyosan.
-Engem nem tudsz irányítani! Sosem fogsz tudni!
Ordítottam. Izmaim megfeszültek, fizikai fájdalmat éreztem, hogy nem üthetek meg senkit. Tehetetlen kétségbeesés uralta lelkem. Mikor idejöttek, tudtam mire vállalkozok. Nem magamért tettem, hanem Niallért és a többiekért. Én sodortam mindenkit bajba, én kevertem bele Niallt, Jamest és Miát. Egyetlen tudat nyugtatott meg, tudván, ha a Halál elkap megöl, hogy ők biztonságba jutnak. Lehet nehéz lesz nekik, de túllépnek a történteken, túllépnek rajtam és élik az életüket. Elmenekülnek egy helyre, ahol a Halál nem találhatja meg őket. Azonban most minden romokba dőlt. Miattam szenvednek, miattam küzdenek az életükért. Miattam.
Nem tudom, hogy történt. Nem emlékszem, csak tudom, hogy a harag, a sértettség, a düh és a méreg elárasztotta testem. Minden létező fájdalom megszűnt, csakis a bosszú lebegett szemeim előtt. Bosszú a sok szenvedésért, a fájdalmakért. Bosszú azért, amit a Halál tett a szeretteimmel. Bosszú, amiért én tehetek mindenről. Ezen a ponton nem volt visszaút, tudtam. 
Ölni akartam.
Forróság öntötte el arcom, lassan elárasztotta az egész testem. A lelkemből indult ki, végigfutott a karomon, majd felkúszott az arcomonn. Egész lényem átváltozott, minden porcikám harcolni akart. Napok óta először nem akartam meghalni. Élni akartam. A fáklyák lángjai táncot jártak a falon, mintha feltámadt volna a szél. Árnyékuk kísértetiesen vetült a falra, furcsa árnyak vívták harcukat. A Halál légzése elhalkult, a termet döbbenet szaga árasztotta el. Amint kezeimre néztem megtántorodtam, háttal a falnak ütköztem. Szaporán vettem a levegőt, úgy éreztem megfulladok. Karom égett, egész testem forró láng nyelvek nyaldosták. Mégsem éreztem fájdalmat, vagy az égő hús szagát. A lángok engem nem bánthattak. Csak másokat.
A düh tüze perzselte testem. Egész énem átjárta, elfelejtettem mért is vagyok itt. Elfelejtettem ki vagyok, mit akarok. Csakis a hatalmat éreztem. Nem tudtam irányítani cselekedeteimet, kezeim akaratom ellenére emelkedtek meg. Küzdöttem, kétségbeesetten kapkodtam a fejem, ám nem volt visszaút. A düh felülkerekedett rajtam, szemeim előtt furcsa pontok jelentek meg. Homályosan érzékeltem a külvilágot, az utolsó, amit még megpillanthattam megemelkedő kezeim voltak, és a Halál elképedt tekintete.

3 megjegyzés: