25.~Utolsó próbatétel~

Sziasztok!

Nagyon nagyon nagyon nagyon borzalmasan sajnálom. Engem is letaglózott, hogy ilyen rég volt rész, el sem hittem. Eszméletlenül, iszonyatosan sajnálom. Az igazat megvallva sem időm, sem kedvem nem nagyon volt írni. Ez nem mentség, de tényleg, mostanában ha fél percre ha géphez jutok. A lényeg, hogy most meghoztam és borzalmasan röstellem. Azért remélem páran még olvastok.

Millió ölelés:Anna

Körbenéztem. Sötétség vett körbe, nagyobb, mint elképzelni tudtam. Nem tudtam hol vagyok, kétségbeesetten kaptam James karja után, ám ujjaim csak a levegőt simították. Ijedten tettem egy lépést előre, James után kutattam, ám nem találtam. A fiú nem volt mellettem. Ahogy tovább léptem testem falnak ütközött, melytől meginogtam. Tenyeremmel a nyirkos felületre simítottam, próbáltam rájönni hol lehetek.

-James- hangom halk volt, mégis erőteljes.

Válasz nem érkezett, így minden erőm összeszedve megindultam a fal mentén. Lassan haladtam, nem értettem mért lett ennyire sötét, hiszen attól még, hogy lekapcsoltuk az erőteret látnom kellett volna. A csend, mely körülvett behálózott, légzésem mintha tízszeresére erősödött volna, hallani véltem szívem heves lüktetését. Nem tudtam hova tűnhetett James, azonban úgy éreztem semmire sem megyek azzal, ha egy helyben várakozok. Lépéseim egyre felbátorodtak, azonban továbbra is lassan haladtam csak, tenyeremmel végig a falat követtem. Kócos hajam szemembe lógott, éreztem magamon a koszt és a vért, mely már ruhámra száradt. Szemeim előtt újra lejátszódtak az események, én, ahogy elesek, a férfi, aki rám veti magát, azonban ezzel végzetes hibát követ el. Az émelygés újra rám tört, éreztem ahogy lábaim megremegtek. Nem sok hiányzott, hogy menten összeessek, azonban legbelül talán ezt is akartam. Hogy pár percre elfeledkezhessek a gondokról, elmenekülhessek a sok probléma elől, mely vészesen gyűlt fejem felett. Hogy pár percre a boldog öntudatlanságba menekülhessek, és mikor felébredek elmúljon minden baj, minden veszély és fájdalom. Azonban rá kellett döbbennem, hogy ezek csak hiú ábrándok.

Összeszedtem minden erőm, és felegyenesedtem. Fejem pár percre a falnak döntöttem, megpihentem, hogy aztán tovább tudjak indulni.

-Hol vagy James?- suttogtam magam elé.

Ellöktem testem a hideg kőtől, majd megindultam. Már sokkal gyorsabban haladtam, elegem lett a tétlenkedésből. Nemsokára világosodni kezdett. Felbátorodtam, szinte futva tettem meg az utolsó pár lépést, ám mikor végre kiértem a sötétségből megtorpantam. Ismerős helyen találtam magam, mégsem tudtam megmondani hol lehetek. Egy szoba volt, ahogy jobban körülnéztem rájöttem, egyáltalán nincs világos. Misztikus félhomály uralta a teret, a vörös falon régi fáklyák fényei játszottak. Balra tőlem egy fekete, hatalmas ajtó állt a falban, azonban más kijáratot nem láttam. A szoba közepén hatalmas trón foglalt helyet, árnyéka a padlóra vetült. A felismerés túl hamar vágott fejbe, úgy éreztem menten összeesek. Lábaim újra megremegtek, a félelem végigfutott testemen.

A Halál trónterme.

Nem gondolkodtam, azonnal megfordultam, ám a folyosó, ahol idejöttem eltűnt. Testem a vörös falnak ütközött, mire hátratántorodtam, majd elterültem a földön. Csuklómba éles fájdalom hasított, felszisszentem, azonban a félelem nem engedett nagyobb hangot kiadnom. Nehezen ugyan, de rögtön talpra álltam, kétségbeesetten löktem meg a falat, ám csak nekem fájt. Rúgtam, ütöttem, dörömböltem, ám mindhiába. Stabilan állt a helyén. Rossz érzésem támadt, az ajtóhoz rohantam és teljes erőmből meghúztam. Nem mozdult,így azzal nyugtattam magam, hogy biztos a másik irányba nyílik. Azonban bárhogy toltam, rúgtam, vertem meg sem moccant. Zárva volt. Hisztérikusan túrtam hajamba, megpördültem tengelyem körül. Erőm elhagyott, a remény is már csak épphogy pislákolt.

Csapda.

Ahogy végiggondoltam, csakis ez jutott eszembe. Az egész csapda volt. De az nem lehet. Nem. James nem lett volna képes becsapni. Azok után, ami nemrég történt biztos, hogy nem az ellenségem. Valahogy mégis a folyosóra kerültem, mely eltűnt, miután megérkeztem. Hol lehet James? Mia kivitte innen Niallt? Mit keresek én itt? A sok kétely úgy zúdult rám, mintha csak egy vízesés alá álltam volna. Lecsaptak rám, a földre kényszerítettek. 

Megfojtottak.

Zajt hallottam. Halk, tompa zörej volt, de tisztán kivehető. Összerezzentem, menekülni akartam, de bármennyire is próbáltam, az ajtó továbbra sem nyílt. Fehér füst gomolygott a trónból, egyre nagyobb lett, lassan engem is elért. Pontosan tudtam ki fog meglátogatni, mégsem tudtam rá felkészülni. Lábaim remegtek, kétségbeesetten rúgtam még egy utolsó a fémszerkezetbe, de nem nyílt. Késem után nyúltam, ám azonnal el is vetettem ezt az ötletet. Mire mennék én egy késsel a Halállal szemben, akit meg sem lehet ölni? Tekintetem visszasiklott a trónra, melyet teljesen belepett a fehér füst. Köhögnöm kellett, mégis visszafogtam magam, bár én sem értettem mért. És ekkor megjelent. 

A köd csillapodni kezdett, remegő végtagokkal néztem végig a testen. Fekete csuklyát viselt, mely elrejtette arcát. Csakis csontos ujjai látszódtak ki, melyek a trón karfájára fonódtak. Hangos lélegzetvételei betöltötték a termet, félelem, vér és rothadó szag árasztott el. Nagyot nyeltem, abban sem voltam biztos, hogy kommunikálni tud-e. Azt viszont biztosra tudtam, hogy innen nem távozhatok nyertesként.A füst lassan elpárolgott, már nem volt mibe burkolóznom. Csak álltam és figyeltem az alakot. Azt vártam, hogy rám veti magát és a halálba szippant, vagy rögtön elűz a Seolba, hogy életem végéig jégbefagyva, ugyanakkor tudatában mindennek éljem le életem. Azt vártam, hogy valami szörnyű dolog történik, vagy rögtön végez velem. Ehelyett csak az a misztikus szuszogás vegyült a csendbe.

Dühös lettem, elegem lett a tétlenkedésből. Azt akartam, hogy ha végez velem tegye meg most. Űzzön el, kínozzon meg, de tegye minnél előbb. Már nem érdekelt semmi, mióta a földre küldtek tudtam, hogy eljön majd a nap, amikor megfizetek minden egyes vétkemért. Most azonban beszívtam a levegőt, éreztem a sok szenvedés és az irtózat csípős szagát,  torkomon a halál ujjait, mégsem történt semmi.

-Mire vár?- törtem meg a csendet, hangom idegenül visszhangzott a falakon- Öljön meg, hisz erre várt már 18 éve!

-Bátrabb vagy mint hittem- szólalt meg a mély, hörgő hang.

Elképedtem, szavait ugyan nehezen értettem meg, mégis eljutottak tudatomig. A Halál megszólított és ez nagyon nem jelentett jót. Testsúlyom áthelyeztem bal lábamra, nem tudtam mit tehetnék. A Halál nagyobb lélegzetet vett, mely úgy csengett a teremben, mintha ezer ember lélegzett volna egyszerre. Kifújta a levegőt.

-Pedig rettegsz-hörögte mély hangján.

Egy pillanatra behunytam szemeimet, megpróbáltam kizárni, hogy pár perc múlva talán már nem is dobog a szívem. Magamra koncentráltam és a belsőmre. Hirtelen úgy éreztem nem félek, úgy éreztem erős vagyok és talán győzhetek. Egy valami adott erőt. A tudat, hogy Niall kijutott.

-Nem- jelentettem ki egyszerűen, miközben kinyitottam szemem.

Az a nevetés, mely ekkor hallatszott örökre megmarad a tudatomban, bármi történik is. Mély, hörgő nevetés volt, mint mikor valaki utolsó perceiben is képes szórakozni a másik kárán. Azonban nem ez volt, amitől elszörnyedtem. Hanem az a misztikus, irtózatos szenvedés, mely elárasztotta a termet.

Hirtelen minden megszűnt körülöttem. Nem éreztem a falak szorítását, a halál ízét számban. Nem éreztem testem remegését, a gyomrom szorongató óriási görcsöt, mely nem akart oldódni. Nem sajgott a fejem, nem volt libabőrös a karom, csuklómban megszűnt minden fájdalom. Mindig is azt hittem gyenge vagyok. Hogy nem tudom megvédeni magamat, a barátaimat. Mindenki ezt sugallta és én elhittem, hogy gyenge vagyok. Hogy nem jeletek semmit, csak bajt és szenvedést hozok, de rendbe tenni már képtelen vagyok bármit is. Azonban most minden más volt. 

Elszántságot éreztem.

Életemben először nem akartam elbújni, menekülni azt várva, hogy a gondok csak úgy elszállnak és megoldódnak maguktól. Életemben először nem vártam segítséget, mert a bajt most teljes mértékben én okoztam. És én is hozom rendbe.

-Azt hiszed erős vagy- szólalt meg újból, hangja félelmetesebb volt mint bármikor. Kimérten és nyugodtan folytatta- De mégis mit akarsz tenni?

-Ha olyan gyenge volnék, mért akarnál megsemmisíteni? Mért félnél, hogy veszélyt jelentek?- vetettem oda.

-Tőled nem fél senki- válaszolt, a gúny érezhetően árasztotta el a termet- Nem te vagy félelmetes, hanem az erőd.

Döbbenet futott végig testemen, önkéntelenül is kezeimre pillantottam, melyeket belepett a kosz és a vér. Erő. Miféle erő? Semmivel sem vagyok jobb a többi ördögnél, nincs elképesztő képességem és még csak a varázserőmmel sem tudok bánni. Nem tudok verekedni, apró termetem miatt semmire sem vagyok hasznos. Honnan tudna bárki is arról, milyen nagy erővel bírok, ha én sem tudok róla?

-Veszélyben vagy. Miattad hozták előbbre a korhatárt, mert a Halál fél. Ha sikerült volna a feladatod, akkor is megölt volna. Az egész egy csapda. Erősebb vagy, mint hiszed és ezt a Halál is tudja.
-Mim van, ami nektek nem?- értetlenkedtem.
-Szíved, Noah.

Szeretet. Érzések. James azt mondta ez nagyobb fegyver, mint bármilyen varázserő. A Halál retteg, mert nekem olyanom van, ami neki sosem volt. Érzek. Félek, szenvedek és szeretek. Nem vagyok ördög.

-Igen félek- jelentettem ki határozottan- Igen, remeg a testem. De harcolok. Mert szeretek, mert képes vagyok szeretni. Képes vagyok érezni. A fájdalmat, a szenvedéseket. Én mind átélem! Olyat tapasztaltam, amit semelyik ördög, mert az a vékony lepel, mely szívemet elfedte elrepedt. Nincs többé. Maga meg retteg! Retteg mert nem tud irányítani!

Hangom visszhangzott a teremben, megrémültem a belőlem áradó elszántságtól. Nem éreztem mást, csakis bátorságot.

Bátor voltam.

Kihúztam eddig görnyedt testem. Fájt minden mozdulat, fejem lüktetett, csuklóm szúrt, mégsem vettem tudomást róla. Nem figyeltem a vészhangról, mely megállás nélkül sípolt fejemben. Ha vége, úgyis vége. Méltóságteljesen veszítek.

-Lehet- törte meg a csendet a hang, mely sértettebb és megalázottabb volt, mint azt bárki megengedhetné magának- De mire mész a szeretettel, ha már nem lesz kit szeretni?

-Miről beszél?- feszültek meg izmaim.

-Míg te itt szépen elvitatkozol velem, a barátaid az életükért harcolnak. Miattad.

Elszántságom alább hagyott, karom megfeszült, körmeim mélyen húsomba fúródtak. A vér végigfolyt ujjaimon, lassan és kimérten. Vörös csík húzódott nyomában. A Halál mélyet lélegzett, mintha ezer ördög lélegzetét gyűjtötte volna össze, majd kifújta a levegőt. A véremet érezte.

-Nem hiszed? Nézd meg a saját szemeddel.

Amint az utolsó szó elhangzott, tekintetem elhomályosult. Lábaim megbicsaklottak, azonban a fájdalmat már nem érzékeltem. Jamest láttam, körvonalait ellepte a sötétség. Karja mozgott, ajkait fájdalmas kiáltások és nyőgések hagyták el. Az ördögök túlerőben voltak, ott ütötték ahol érték, rúgták, karmolták, lökték. A fiú kétségbeesetten küzdött, késének pengéjén megcsillant a vér. Kevésszer talált célba, az ördögök meg egyre jobban körbevették. Kiabálni akartam, figyelmeztetni, hogy tűnjön innen. Rohantam volna, segíteni akartam, azonban a kép elhomályosult és mire odaértem volna már minden eltűnt. Azt hittem ez minden, azonban ami ezután következett elborzasztott. 

Kiáltást hallottam, éles és fájdalmas sikítást. Miát láttam, térdre borulva feküdt a földön, kezeit kikötötték két vasálványhoz. Haja szemébe lógott, nem láthattam arcát, ám a kétségbeesett sikítások tőle jöttek.  Két ördög állt mögötte, arcuk meg sem rándult. Kezükben korbácsot tartottak.

Mellőle kiabálás hallatszott, valaki üvöltözött. Szívem kihagyott pár ütemet, mikor megpillantottam a hang tulajdonosát, az éles fájdalom végigsüvített testemen. Niallt a falnak kötözték, haja csapzott volt, keze be volt kötve egy fekete inggel, erősen átvérzett. Üvöltött, rúgott, kalimpált ám az ördögök meg sem hallották mit mond. Mia egyre fájdalmasabban nyőgött fel, Niall arca eltorzult minden egyes kiáltásnál.

Látásom lassan kitisztult. Újra a trónteremben találtam magam, azonban valami megváltozott. A levegőt kétségbeesés és szenvedés csípős szaga töltötte be. Belőlem áradt. A földön ültem, Mia sikításai ott visszhangoztak a fülemben. Kapkodtam a levegőt, ám még így sem jutottam eléghez. Ajkaim remegtek, sós könnyek marták arcom. 

Nem lehet. Ez csak becsapás. Niall kijutott. Mia vele van. James pedig biztos itt van és azon fáradozik, hogy kiszabadítson. Igen, ebben biztos vagyok. Ez nem a valóság. Ez egy rossz álom. Nem is létezik. Lassan felébredek és Niall mellett leszek. Ő átölel, karjaiban pedig megnyugszom. Így lesz.

-Te tehetsz róla- szólalt meg a Halál, kényszerítve, hogy magamhoz térjek- Ők mind miattad kerültek ide.

-Hazudik! Tudom, hogy hazudik!

-Ugyancsak?

Nem tudtam felállni. Minden erő, mely eddig éltetett elhagyott. A remény kialudt, már egyáltalán nem pislákolt. Egész testem remegett, újra látni véltem Jamest, hallottam Mia hörgéseit, Niall kétségbeesését. Gyomrom összezsugorodott, a fájdalom egy újabb szintje futott végig testemen. Kiabálni akartam, rúgni, ütni. Bosszút akartam állni valakin, mindegy kin.

-Engedje el őket- suttogtam, majd erőt vettem magamon. Megemeltem hangom- Azt mondtam engedje el őket!

-Mért tenném? 

-Engedje el őket!- ordítottam- Ez az én harcom, ők nem tehetnek semmiről.

-A te harcod? Csak nézz körül, Noah. Gyenge vagy. Gyenge vagy és rettegsz! Ha nem lennének a barátaid te már nem élnél. Egy senki vagy. Csakis nekik köszönhető, hogy most még itt lehetsz előttem.

Düh lobbant lelkemben. Szétterjedt egész testemben. Kegyetlen bosszút esküdtem, ezen a ponton bármire képes lettem volna. Bármire. Már nem remegett a testem, feltörő zokogásom is csitult. Megfogtam az ajtó kilincsét, és feltornáztam magam. Nem éreztem, hogy gyáva vagyok. Nem éreztem a fájdalmat, a szenvedést. Egész testem méreg járta át.

Ürességet éreztem.

Bosszút.

-Neked én kellek. Én és nem más. Nem ők. Zsarolhatsz, úgy ahogy akarsz, de ezzel csak azt bizonyítod, hogy gyáva vagy. Gyáva. Mert én szembenéztem a félelmemmel! Leküzdöttem. De te rettegsz tőle, és ezért rettegsz tőlem!

-Tőled senki sem retteg- hörögte gúnyosan.

-Engem nem tudsz irányítani! Sosem fogsz tudni!

Ordítottam. Izmaim megfeszültek, fizikai fájdalmat éreztem, hogy nem üthetek meg senkit. Tehetetlen kétségbeesés uralta lelkem. Mikor idejöttek, tudtam mire vállalkozok. Nem magamért tettem, hanem Niallért és a többiekért. Én sodortam mindenkit bajba, én kevertem bele Niallt, Jamest és Miát. Egyetlen tudat nyugtatott meg, tudván, ha a Halál elkap megöl, hogy ők biztonságba jutnak. Lehet nehéz lesz nekik, de túllépnek a történteken, túllépnek rajtam és élik az életüket. Elmenekülnek egy helyre, ahol a Halál nem találhatja meg őket. Azonban most minden romokba dőlt. Miattam szenvednek, miattam küzdenek az életükért. Miattam.

Nem tudom, hogy történt. Nem emlékszem, csak tudom, hogy a harag, a sértettség, a düh és a méreg elárasztotta testem. Minden létező fájdalom megszűnt, csakis a bosszú lebegett szemeim előtt. Bosszú a sok szenvedésért, a fájdalmakért. Bosszú azért, amit a Halál tett a szeretteimmel. Bosszú, amiért én tehetek mindenről. Ezen a ponton nem volt visszaút, tudtam. 

Ölni akartam.

Forróság öntötte el arcom, lassan elárasztotta az egész testem. A lelkemből indult ki, végigfutott a karomon, majd felkúszott az arcomonn. Egész lényem átváltozott, minden porcikám harcolni akart. Napok óta először nem akartam meghalni. Élni akartam. A fáklyák lángjai táncot jártak a falon, mintha feltámadt volna a szél. Árnyékuk kísértetiesen vetült a falra, furcsa árnyak vívták harcukat. A Halál légzése elhalkult, a termet döbbenet szaga árasztotta el. Amint kezeimre néztem megtántorodtam, háttal a falnak ütköztem. Szaporán vettem a levegőt, úgy éreztem megfulladok. Karom égett, egész testem forró láng nyelvek nyaldosták. Mégsem éreztem fájdalmat, vagy az égő hús szagát. A lángok engem nem bánthattak. Csak másokat.

A düh tüze perzselte testem. Egész énem átjárta, elfelejtettem mért is vagyok itt. Elfelejtettem ki vagyok, mit akarok. Csakis a hatalmat éreztem. Nem tudtam irányítani cselekedeteimet, kezeim akaratom ellenére emelkedtek meg. Küzdöttem, kétségbeesetten kapkodtam a fejem, ám nem volt visszaút. A düh felülkerekedett rajtam, szemeim előtt furcsa pontok jelentek meg. Homályosan érzékeltem a külvilágot, az utolsó, amit még megpillanthattam megemelkedő kezeim voltak, és a Halál elképedt tekintete.

24.~Rideg valóság~

Sziasztok!
Rettentően sajnálom, most nagyon sokat késtem, viszont semmi időm. A következő két rész is valószínűleg később fog jönni, ezért elnézést kérek. Nem tudok mit tenni, annyi a tanulnivaló, hogy nincs időm írni. Már csak egy rész és egy epilógus, ezt még mindenképp megírom, de nem kezdek bele új blogba. Remélem a sok kimaradás ellenére még olvassátok, nagyon sokat jelentenek a kommentek is!

Millió és millió ölelés:Anna

Gyorsan történt minden, felfogni sem volt időm. Az egyik pillanatban még James takarásában ácsorogtam, a másikban viszont nyílt az ajtó és 5 szempárral találtam szembe magam. James nem vacakolt, azonnal félrelökte az egyiket, aki nagyot csattanva, fejjel ütődött neki a falnak. Azonnal eszméletét vesztette, elterült a földön. James tovább nyomult, ekkorra már a többi ördög is felfogta, hogy nem játszadozni jöttünk. Az egyikőjük megindult felém, így kénytelen voltam feleszmélni. Rámarkoltam a késre, arcomra kemény magabiztosságot erőltettem. Mellőlem hangos üvöltések és nyögések hallatszottak, James a túlerővel szemben is fölényben volt, értett a dolgához, ám egyedül kevés volt. Segítenem kellett.
A férfi gúnyosan vigyorogva közelített felém, fölényben érezte magát. Tekintetem egy pillanatra Jamesre siklott, egyre nehezebben tudta leküzdeni a rátámadó ördögöket. Cselekednem kellett. Megindultam a férfi felé, aki ezt észrevéve kezét lendítette, ám időben elhajoltam, így öklei csak a levegőt találták el. Átbújtam karja alatt, mögé kerülve pár másodpercig fölényben voltam, ám hamar megfordult, idegesen rontott újra nekem. Kitértem útjából, ám válla így is nekem ütődött. A súlyos ütéstől elvesztettem egyensúlyom, egyenesen a pultra zuhantam. Ajkaimat halk sikoly hagyta el, mire hallottam, ahogy James felém kiabál, ám hangját elnyelték az ordibálások. Lábamba éles fájdalom hasított, fogaimat összeszorítva gyűrtem le feltörekvő nyögéseimet. A férfi kissé zilált volt, ám a mérhetetlen düh ott lángolt szemeiben. Kész volt, hogy öljön, ám nem hagyhattam. Felpattantam, a fájdalmamat minden erőfeszítés árán nyeltem le. Lábam lendült, minden erőmet összegyűjtve rúgtam, a férfi térde megbicsaklott és elvesztette az egyensúlyát. Azt hittem elesik és akkor belé szúrhatom a kést, ám az utolsó pillanatban megkapaszkodott. Nemsokára egy hatalmas pofon csattant az arcomon, a fájdalomtól meggörnyedtem, ijedten kaptam szabad kezemmel arcomhoz. Hátrálni próbáltam, ám lábam beakadt a pultba, így nagyot kiálltva a földre zuhantam. Kétségbeesetten markoltam rá a késemre, próbáltam a férfira célozni, ám vonásai összefolytak. Annyit észleltem, hogy rám veti magát, ajkaimból fájdalmas sikolyt csalva elő, azonban ahelyett, hogy bántott volna hörögve kiáltott fel. Kétségbeesetten szorítottam össze ajkaimat, a kés, melyet testem előtt szorongattam most a férfi testébe fúródott. Ördög volt, így nem halhatott meg, azonban a lelke a Seolba jutott. Pár másodpercig még küzdött, azonban teste megrándult és nem mozdult többé. Nagyokat lélegeztem, a  levegő nem jutott el tüdőmig. Lábam és arcom sajgott és lüktetett, a férfi még mindig rajtam feküdt. Hisztérikusan löktem le magamról, vére ruhámra is ráfolyt, melytől az émelygés fogott el. Megkapaszkodtam az asztalban, nagy nehezen feltornáztam magam, ám a rémület továbbra is arcomra volt írva. James még mindig küzdött, azonban kettő ördögöt harcképtelenné tudott tenni, eszméletlenül terültek el lábainál. A harmadik azonban küzdött és egy óvatlan pillanatban felül kerekedett a fiún. Elkapta karját és erősen hátra csavarta. James ajkait fájdalmas kiáltás hagyta el, szemét összeszorítva próbálta legyűrni a feltörő nyögéseit. Az ördög észrevett, megpróbálta Jamest felhasználni ellenem.
-Ha közelebb jössz, a fiú bánja- nézett rám, undorodva ejtette ki a szavakat.
Kétségbeesetten szorongattam véres késem, nem tudtam mit tegyek. James észrevétlenül rázta meg a fejét, jelezte maradjak ott ahol vagyok, azonban ajkait újra nyögés hagyta el. Az ördög szorított fogásán, vicsorogva mért végig.
-Komolyan gondoltad?- nevetett fel gúnyosan, tekintete a késre siklott-Te akarsz megölni? Még a fiúnak is több esélye lett volna, de láthatod, hogy neki sem ment.
-Engedje el- morogtam, ám hangom nem volt elég erőteljes.
-Mert ha nem? - vonta össze szemöldökét- Nekem már mindegy, nincs miért itt lennem. Ördögként  nincs értelme semminek. Ölj meg ha akarsz, de akkor a fiú is jön velem.
Rántott egyet James kezén, mire a fiú fájdalmasan szisszent fel. Összeszorította ajkait, elfojtott pár feltörekvő ordítást. Észrevétlenül közeledtem, a kést magam előtt tartottam. Kezeim remegtek, a szívem a torkomban dobogott. Féltem, sőt rettegtem, az irtózat és a vér szaga felkavarta gyomrom. Nem törődtem a fájdalommal, pedig sajgott mindenem, a férfi rendesen összenyomott.
-Rohadjon meg!- sziszegte James, mire az ördög gúnyosan felnevetett.
-Szeretnéd mi?-rúgott bele , mire a fiú összeszorította ajkait-Most pedig rakd le a kést te fruska és nem lesz baja!
-Ne hívja így- mordult rá James.
-Te csak fogd be-fogyott el az ördög türelme is-Mi lesz már?
Dermedten álltam, nem szándékoztam letenni egyetlen fegyverem, így gyorsan kellett gondolkodnom. Végigmértem a férfit, kerestem valami pontot, ahol megsebezhetném, hogy James leüthesse, ám az ördög felkészült erre, a fiúval takarta magát.
-Tedd amit mondtam!- szólt rám dühösen.
Tekintetem Jamesre siklott aki fogait összeszorítva tűrte a fájdalmat. Fejével észrevétlenül a férfi lábára bökött, mely védtelen volt. Tudtam mit kell tennem.
-Nem mondom még egyszer!- ordibált rám.
-Most!- nyögte James, mire elhajítottam  a kést.
A fegyver egyenesen a férfi lábába fúródott, ki fájdalmában hörögve ordított fel, elengedte James. A fiú azonnal megpördült tengelye körül, egy jól irányzott ütéssel a Seolba kényszerítette az ördögöt, ki elterült a földön. Pár másodpercig minden megfagyott, mintha az idő is leállt volna. Csak hangos zihálásunk hatolt át a csöndön, amint mereven figyeltük a körülöttünk holtan elterülő alakokat. A hányinger újra rám tört, hirtelenjében minden fájdalmam felerősödött. James hamar átszelte a távolságot, védelmezően zárt karjaiba és nekem pont erre volt szükségem. Hogy tudjam jól cselekedtem és hogy van, aki még mindig mellettem áll. Könnyeim végigszántották arcom, amint hisztérikusan próbáltam eltűntetni a vérnyomokat pólómról, ám csak egyre jobban elkentem.
-Jól vagy, nem sérültél meg?- fordított maga felé, aggódva mért végig.
-Nem- válaszoltam halkan.
-Rendben, nincs sok időnk-engedett el, átlépve egy élettelen testet megindult a szoba végén lévő ajtó felé.
Remegő ajkakkal követtem, légzésem még mindig nem állt helyre, úgy éreztem mentem elájulok. James varázserejével feltörte a zárat, nagy lendülettel rúgta be az ajtót. Követtem őt, ám amint beléptem elképedtem. A szoba nagy volt, legalább kétszer akkora mint az előbbi. Falai feketék voltam, ám csak itt ott látszódtak ki a sok szerkezet alól. Körös körül mindenhol számítógépet és műszerek világítottak, a szoba közepén sorszerűen sorakoztak az asztalok, rajtuk mindenféle kütyük. Szembe egy óriási kijelző foglalt helyet a falon, sötét képernyőjén tükröződtek a fények. James az egyik géphez sietett, a billentyűzetbe percekig tartó kódot pötyögött, mire végre leütötte az entert. Ezzel egy időben bekapcsolt a kijelző, nemsokára már a központot pillantottam meg.Láttam a kapukat, melyek az óriási fal tövében voltak, a színpadot és a trónt, mely azóta is a nézőtérben foglalt helyet. A fal mögül éles, vörös fény áradt, ez volt az egyetlen fényforrás az egész Pokolban.
-Noah nézd, nehogy valaki erre jöjjön- utasított, mire aprót bólintva az ajtóhoz siettem.
Hallottam, ahogy helyet foglal az egyik székben, majd egy másodperc múlva már a billentyűzeten pötyögte a dolgokat. Figyelmesen kémleltem a környéket, ám sem hangokat nem hallottam, sem ördögöket nem észleltem. Minden csöndes volt, a sötétség teljes egészében beszőtte elmém.
-James siess- kérleltem.
-Azon vagyok- morogta, miközben egyre idegesebben pötyögött.
Tekintetem a távolba szegeztem, figyeltem minden jelet,ami arra utalna, hogy van itt valaki. Óráknak tűnő percek után azonban James boldogan kiáltott fel, bepötyögte a kódót.
-Sikerült?- fordultam azonnal felé.
-Mindjárt kiderül- írta be az utolsó számot,majd lenyomta az entert.
Hangos sípolás hatolt át a csenden, egyszeriben kialudt minden fény, ezzel együtt az energia is, mely eddig a kapuk mögül áradt. Sötétség lepett el mindent, magába nyelte a házakat az utcákat. Pár másodpercig csend lett, majd mintha csak tapsoltak volna egyet megindult a káosz. Értetlen ördögök özönlöttek ki a házakból, ellepték az utcákat. Azonban nem bámészkodhattam soká, mert James lekapcsolta a gépet.
-Siess, gyorsan menj ki a szobából!- sürgetett.
-Mi? Mért?- értetlenkedtem.
-A Halál már biztos hogy úton van, amíg van mivel visszatudja kapcsolni az energiát!
-Hogy akarod ezt a sok kütyüt megsemmisíteni?
-Ne kérdezősködj menj már!
Sietősen fordítottam hátat, futólépésben hagytam el a szobát. Kiérve a folyosóra meglepő hangzavar fogadott, tudtam, hogy nincs sok időnk. Talán ki sem jutunk. A falnak lapultam, fekete ruhám beleolvadt a sötétségbe. Visszafojtott lélegzettel vártam, megpróbáltam kizárni az egyre közeledő lépteket és ordibálásokat. Nem tudtam mennyi perc telt el, a félelem elvette minden időérzékem. Azonban nemsokára óriási robbanás hallatszott, mire ijedtemben a földhöz lapultam. Kezeimet a fülemre tapasztva vártam, míg elmúlik a robaj, éreztem, ahogy a föld remeg alattam, csak remélni tudtam, hogy Jamesnek nem esett baja. Kétségbeesetten szorítottam össze ajkaimat, nemsokára elmúlt a robbanás. A fülem még csengett egy ideig, míg remegve feltornáztam magam. Émelyegve indultam meg, kezemmel végig a falat tapogattam, legalábbis ami megmaradt belőle. Lábam kőtörmelékbe és téglákba ütközött, így botladozva tudtam csak eljutni addig a helyig, ahol eddig az ajtó volt.
-James?- kiáltottam el magam.
Vártam, ám válasz nem érkezett. Ijedten rúgtam arrébb egy asztalmaradványt, beljebb léptem a szobában. Mindenhol romok hevertek, törött asztalok, székek, pultok, törmelékek. Azonban Jamest nem láttam.
-James! Nem vicces mennünk kell!- hangom megremegett, amint átléptem egy téglát.
Éreztem, ahogy a gombóc marja torkom, nem tudtam mit gondoljak. Számított a robbanásra, valamit biztosan tett. Elteleportált vagy valami pajzsot varázsolt. Nem olyan hülye, hogy ne készüljön fel egy robbanásra. Kint újra feltámadtak a kiabálások, valószínűleg most tértek magukhoz az ördögök.
-James! Az isten szerelmére mondj már valamit!
Hangom elhalkult, megbicsaklott, ám rendesen kivehető volt. A fiú nem válaszolt,mire hisztérikusan rúgtam bele egy kőbe, majd felmordultam a fájdalomtól.
-A francba ne csináld ezt! Nem hagyhatsz itt, érted?! Nem hagyhatsz magamra ebben a nyomorult világban! Mi lesz velem? James!- hangom kétségbeesetten viszhangzott a csupasz falakon-Rohadtul nem vagy vicces! Gyere elő, szükségem van rád! James!
Könnyeimmel küszködtem, nem fogtam fel. Nem gondoltam bele, mi történhetett, hinni akartam, hogy csak szórakozik. Hogy bármelyik percben előugorhat a romok közül,és azt mondja viccelt. Hogy karjaiba zár és minden a régi lehet.
-James!
Hangomat elnyelték könnyeim, amint zokogva zuhantam a földre. Arcom kezeimbe temettem, egyszerűen képtelen voltam elhinni. James nem hülye, biztos csak szórakozik. A kiabálások eltörpültek fájdalmam mellett, most már nem érdekelt, hogy menekülnöm kellene. Hisztérikusan vertem öklöm a földbe, azt akartam, hogy végre fizikai fájdalmat is érezzek. Akkor talán nem érezném ennyire a szívem lüktetését.
-Noah-szólalt meg egy hang mögülem, mire felkaptam a fejem.
Ott állt mögöttem, teljes életnagyságban, arca ugyan megviselt volt és nyúzott, mégsem volt jele semmi komolyabb sérülésnek, mint amit a harcban szerzett.
-Uramisten- pattantam fel, egyenesen karjaiba vetettem magam.
-Nyugi, itt vagyok- mosolyodott el, miközben szorosan karjaiba zárt.
Halkan zokogva temettem arcom vállába, beszívtam illatát. Nem akartam elengedni, ám ekkor eluralkodtam rajtam az indulataim. Hogy tehette ezt velem? Mégis mért nem válaszolt, mikor szólítottam? Hol volt? Hevesen toltam el magamtól, kezem lendült és egy nagy pofon csattant az arcán. Meglepetésében még csak fel sem jajdult, nagyokat pislogva meredt rám.
-Ez meg mi volt?
-Hogy képzelted ezt?! Tudod mennyire megijedtem? Tudod te, hogy azt hittem elveszítelek?-kiabáltam.
-Nem akartam - nevetett- Elteleportáltam, csak nehéz volt visszajönnöm. De hallottam mit mondtál.
-Nem hiszem el! Tudod mit, menj a francba! Nagyon megijedtem!
-Sajnálom- mosolyodott el.
-Sajnálhatod is!
James halkan nevetett fel, ám nevetésébe egy hangos kiabálás vegyült. Az ördögök rájöttek mi történt, már a folyosón rohantak, hogy elcsípjék a tettest. Ijedten kaptam a fiúra a tekintetem, nem voltam benne biztos, hogy el tudunk még menni. Úgy tudtam az épületből nem lehet teleportálni, ám ennek ellenmondott, hogy az imént sikerült a fiúnak.
-Mit csináljunk?- kérdeztem remegve.
-Add a kezed én ki tudlak vinni.
Nem kellett kétszer mondani, kezem azonnal övéibe helyeztem. James lehunyta szemeit, éreztem, ahogy karja megfeszül az erőlködéstől. Ellenben vele, azonban én képtelen voltam lehunyni szemeimet. Tekintetemmel a környéket pásztáztam, tudtam, hogy bármelyik percben itt lehetnek. nem kellett sokat várni, meg is jelent az első ördög, ki mikor észrevett, hangosan ordibálva indult meg felénk. Izmaim megfeszültek, a rettegés végigsöpört testemen. Mért nem tűntünk még el?
Kifutunk az időből.
Abban a pillanatban, hogy ezt végiggondoltam James karja megmerevedett, az ördög már közel járt, ám még mielőtt ránk vethette volna magát, eltűntünk a sötétben.

23.~Szakadék~

Sziasztok!

Nagyon nagyon sajnálom, most tényleg nagyon későn hozom a részt, de semmi időm sincs. Tudom, hogy mindig erre hivatkozok, de most hétvégén sem voltam otthon. Remélem elnézitek nekem! Nagyon sokat jelentenek a kommentek, köszönöm!

Millió és még több ölelés.Anna 

Nem tudom mióta ültem az egyik fa tövében, a percek összefolytak, az időérzékem teljesen elhagyott. Üveges tekintetem a földet pásztázta, könnyeim elapadtak, azonban szívembe mérhetetlen üresség költözött. James egy korhadó farönkön ült, könyökével térdére támaszkodott, figyelte, amint Mia idegesen köröz egy pocsolya körül. Míg ők megoldást kerestek a problémánkra, miszerint a kapu bezárult, addig én ügyet sem vetve a külvilágra a némaság hálójába rejtőztem. Magamat hibáztattam és úgy éreztem ez teljesen helyén való. Minden az én hibám volt. Az, hogy Niallnak baja esett, hogy Jamesnek megkellett ölnie Kimet, hogy Mianak most az életünkért keljen küzdeni. Talán mindenkinek egyszerűbb lett volna, ha meg sem születek, akkor most nem tartanánk itt.
A gödör, melybe zuhantam túl mély, a sötétség körbeölelt, nem tudtam menekülni. Túlságosan mély volt a seb, mely szívemen tátongott, túlságosan friss ahhoz, hogy bármi mással foglalkozni tudjak. Csak ültem, meredten bambultam előre, nem fogtam fel mi folyik körülöttem. Mia hisztérikus dörmögése csak tompa zajként jutott el tudatomig. A tehetetlenség olyan mértékben zúdult rám, hogy nem bírtam elviselni. Úgy éreztem tennem kell valamit, mégsem mozdultam. Kővé dermedve ültem, nem foglalkoztam mással.Észre sem vettem, hogy öntudatlanságomban karom kezdtem kaparászni, mely hosszú körmeim és dühöm következtében kisebesedett, hosszú csíkokban száradt rá a vér. Hisztérikusan próbáltam eltüntetni a jeleket, magamban szitkozódtam, amiért ezen a napon már másodszorra ártottam magamnak.
-Noah - rántotta vissza a valóságba James hangja, mire riadtan eszméltem fel- El kell indulnunk.
-Hova?- kerestem meg hangom.
-Figyeltél te ránk?- lépett elém Mia, kezét nyújtva rántott fel a földről-Mit csináltál a karoddal?
-Lényegtelen- húztam rá gyorsan kabátom ujját, majd gyorsan témát váltottam-Hova megyünk?
-Van még egy kapu, azon átjutunk- állt fel lazán James, majd közelebb lépett hozzánk- Aztán besurranunk a főépületbe, Mia megkeresi Niallt, míg mi az irányító termet.
-Mit csinálunk az irányítóteremben?- értetlenkedtem továbbra is.
-Lekapcsoljuk az energiát- magyarázta türelmesen-Tudod, a vörös fényt, mely a tér felől áradt. A Halálnak ez adja az erejét, ha lekapcsoljuk meggyengül, nem tud majd közbelépni.
-Mindenkinek fel fog tűnni, hogy valami furcsa történt, az emberek a térre sereglenek és te ott várod majd őket. Szövetségesek nélkül nem lehet nyerni, magad mellé kell állítanod őket-bólogatott Mia is.
-Lázadás- suttogtam és mintha hirtelen minden egyértelműbb lett volna.
-Na végre, már kezdtem azt hinni teljesen elvesztetted minden realitásod- morogta Mia, ám szája szélén mosoly bujkált.
-Niallnak nem eshet baja- fordultam hirtelen felé, hevesen meredtem rá-Hozd ki, nem érdekel hogyan, de vidd vissza őt a földre!
-Tényleg nem figyelt- sóhajtott fáradtan, majd egy legyintéssel jelezte, hogy ne én oktassam ki őt.
Nagyot nyeltem, legyűrtem minden félelmem, sérelmem és fájdalmam. Nem szabadott megtörnöm, hiszen rajtam áll minden. Egyetlen egy bizonytalanság is tönkretehet mindent, mert akkor mindenki látja, hogy sebezhető vagyok. Akkor nem fognak hinni nekem. James feszülten pillantott az égre, mélyen beszívta a téli levegőt. Nem értettem, mégsem szóltam semmit. Inkább hagytam, hogy megfogja kezem, majd jobb tenyerem Miaéba helyeztem. Szemeimet lehunytam, erősen koncentráltam. Éreztem, ahogy a szél belekap hajamba, arcomba fújta, ám a másik pillanatban eltűnt minden illat, a szél egy szempillantás alatt lecsillapodott. Melegség járta át testem, a meleg téli kabát kínzóan fojtogatta nyakam. Szemeimet rémülten nyitottam ki, nem készültem fel, mégis tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Niall miatt erősnek kellett lennem.
Sötét. Az első szó, mely eszembe jutott. Visszataszító.Rideg.Hátborzongató. Feszülten néztem körbe, a sikátor melyben találtam magam sötétebb volt a megszokottnál. Testem megfeszült, eltartott pár percig, mire szemeim megszokták a sötétséget. Hozzászoktam már a világossághoz, a hideghez, így ez a hirtelen jött változás megszédített. Hisztérikusan rángattam le magamról kabátom, pulcsimmal együtt a földre hajítottam. Csizmám is mellettük végezte, ám a téli ruháknak köszönhetően még így is éreztem, ahogy szédelgek a melegben. 25fok hosszú nadrágban és kötött pólóban nem éppen kibírható. Nagyokat lélegeztem, zilált hajam igazgatva néztem körbe. Mia és James is megszabadultak kabátjuktól, ám úgy tűnt ők felkészültek erre, Mia farmerja alatt fekete sortot és fekete pántos pólót viselt, haját  laza kontyba fogta. James fekete pólót viselt egy sötét halászgatyával.
-Először talán haza kéne menni, keresni valami ruhát- nézett végig rajtam Mia, nem tudta elfolytani mosolyát.
-Nem így terveztem napom- morogtam, majd hagytam, hogy nevessenek egyet rajtam.
Halkan, szinte lopakodva indultunk meg, szerencsére este volt, így senkivel sem futottunk össze. Meglepően hamar értünk a házunkhoz, ám már hamar feltűnt, hogy valami nincs rendben. James ment elől, óvatosan nyitott be, majd mikor meggyőződött, hogy senki sincs bent mi is beléptünk. Furcsa érzésekkel néztem körbe, nem tudtam, hogy kéne viselkednem. Minden olyan idegen volt, miközben eddig itt éltem az életem. Mégis, mikor végignéztem a falakon, a nagyszobán, a kanapén nem tudtam eldönteni, hogy jó helyen járok-e.
-Noah, van valami amiről nem tudsz- szólalt meg halkan Mia, mire ijedten kaptam fel a fejem- Pár napja jártak nálad, feltúrták a szobát, és betörték az ablakot. Szinte semmi sem maradt meg.
-Tessék?- kerekedett ki a szemem, feszülten indultam meg a szobám felé, ám Mia elkapta a karom.
-Így is elég frusztrált vagy, inkább gyorsan adok  ruhát és menjünk. Nem vagyunk biztonságban Noah, kifutunk az időből.
-Igaza van, sietnünk kell- értett egyet James, komoran indult meg Mia szobája felé.
Nem mozdultam, kiakartam tépni kezem Mia szorításából, ám be kellett látnom, hogy talán igazuk van. Nem hiányzik még egy vágás a már amúgy is eléggé friss sebemre. Követtem őket, minden akaraterőm összeszedtem, hogy ne rohanjak át a szobámba. Felkaptam Mia egyik sortját, majd egy feszülős, könyökig érő fekete pólót. Göndör lófarkam megigazítottam fejem tetején, majd meglepő gyorsasággal magamra rángattam Mia bakancsát. Lélekben menekülni akartam, nem álltam kész, ám nem tehettem mást, minthogy követem James utasításait. Figyelmesen hallgattam, minden szavát megjegyeztem, míg Mia kiderített, hova vihették Niallt. A terv megvolt, kivitelezhető is volt, azonban a kétely ott volt mindenkiben. Komoran indultunk el, siettünk, ám mintha évek teltek volna el. James ment elől, utána mentünk mi. Próbáltunk a legkihaltabb utcákon átvágni, nehogy véletlenül is összefussunk valakivel. Most nem kockáztathattunk.Gyorsan szedtem a lábaimat, nem nagyon figyeltem merre megyünk, csakis az járt a fejemben, hogy erősnek kell lennem. James hirtelen torpant meg, mire nagy lendülettel csapódtam neki. Hallottam, ahogy elmormol egy szitkozódást, ám nem szólt semmit. Hallgatózott.
-Rendben, ott az épület- mutatott előre, hol egy magas, fekete épület magasodott-Mia neked ott kell bemenned.
A lány óvatosan hajolt előrébb, feltérképezte a helyet, majd hamar bólintott. Pontosan tudta hogy kell bejutnia , merre kell mennie és hogy kell kihoznia Niallt. Ha baj van megpróbál eltűnni onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Mindent tudott.
-Mi a hátsó ajtón megyünk,ott csak egy őr van, le kell jutnunk az alagsorba- magyarázott tovább James.
-Rendben-bólintottam, majd elfojtottam egy sóhajt.
James körbepillantott, az utca csöndes volt és kihalt, nem kellett attól tartanunk, hogy valaki észrevesz. Az órájára pillantott, türelmetlenül figyelte a kijelzőt. Várta, hogy végre váltson. Egy perc telt el, ám mégis örökkévalóságnak tűnt, mire végre bólintott, jelezve, hogy indulhatunk.
-Noah várj- ragadta meg a karom Mia, mire értetlenül visszafordultam-Ezt megmentettem.
Furcsállva néztem rá, nem értettem. A lány elmosolyodott, zsebéből kihalászott egy gyűrött, szakadt papírt, melyet a kezembe nyomott. Lassan hajtottam ki, meglepetésemben majdnem felkiáltottam. Mosoly jelent meg ajkaimon, éreztem, hogy a szakadék, mely kettőnk közé állt, most végleg bezárult. Nagy lendülettel vetettem magam karjai közé, olyan szorosan szorítottam, mint még soha. Mia boldogan ölelt vissza, arcát mélyen vállamba fúrta.
-Mennünk kell- figyelmeztette James, mire lassan kibontakoztunk az ölelésből.
-Vigyázz magadra -figyelmeztettem utoljára, mire tőle megszokott büszkeséggel mosolyodott el.
James mögé léptem, Mia még egy utolsó mosolyt intézett felénk, majd kilépett mögülem és óvatosan elindult a kapu felé. Figyeltem, ahogy szélsebesen áthalad az utcán, majd a falnak lapulva megközelíti az ajtót. Teste beleolvadt a sötétségbe, nemsokára már csak a kép, melyet görcsösen szorongattam emlékeztette arra, hogy itt járt. James rámpillantott, jelezte, hogy indulnunk kell, mire nagy levegőt vettem. Kiléptünk az épület takarásából, sebesen szaladtunk át az úttesten. Mint Mia, mi is a falhoz simultunk, így mentünk el egészen a hátsó ajtóig. James nem vacakolt, kezével azonnal megfagyasztotta a zárat, így minden zaj nélkül jutottunk be a z épületbe. A folyosó, melyen találtuk magunkat kihalt volt, legnagyobb meglepetésünkre sehol sem láttunk őrt, de még kamerát sem. Volt valami gyanús az épületben. Sötét, csupasz falak, fekete ajtók és végeláthatatlan folyosók. Túl könnyen jutottunk be, biztos voltam benne, hogy van valami csapda. James is így gondolhatta, mert furcsállva nézett körbe, nyomot keresett, hogy vajon mi állhatna utunkba. Sehol semmi, minden kihalt.
-Mindegy, menjünk- intett, óvatosan tett pár lépést beljebb, majd mikor végleg meggyőződött, hogy semmi csapda nincs, gyorsított a tempón.
Futólépésben haladtunk el az ajtók előtt, némelyik alól misztikus fény áradt, ám nem foglalkoztunk vele. James ment elől, betanult mozdulatokkal kanyargott a sok folyosó és elágazás között. Mintha egy labirintusból kerestünk volna kiutat. Nemsokára egy lépcsőhöz értünk, James nagy lendülettel indult meg rajta, mire futólépésben követtem. Tekintetemmel az ajtókat kémleltem, figyeltem minden apró neszre, árulkodó jelre. Túl könnyen jutottunk be, mintha számítottak volna ránk.Elűztem baljós gondolataimat, csakis arra összpontosítottam, hogy nehogy megbotoljak és lezuhanjak a lépcsőn. Nemsokára egy folyosóra értünk, innen már nem vezette lejjebb. A sötétség itt még intenzívebben szívta magába a lelkünk, úgy éreztem kiszívja minden erőm. Megszédültem, ügyetlenül kapaszkodtam a korlátba. James ijedten nézett körbe, sejtette, hogy innen sokkal nehezebb lesz, bár egyikünk sem értette miért lettünk rosszul. Megragadta a karom, erősen tartva testem indult meg jobbra. Erőtlenül követtem, lábaimból elszállt az erő, a levegőt kapkodva vettem, ám így sem jutottam eléghez. James is nehezen lélegzett, bár ő ezt sokkal jobban palástolta, mint én. Lassabban tudtunk csak haladni, a hosszú folyosók így még kétségbeejtőbbek voltak. Egy elágazásnál James habozott, majd jobbra indult, ám valami megállította. Értetlenül fékeztem le, füleltem vajon mi lehet az, amiért ennyire megriadt. Kérdésemre hamar választ kaptam, fülem léptek halk zaja ütötte meg. Valaki közeledett, mégpedig szélsebesen. James felém kapta tekintetét, ijedten taszított rajtam egyet.
-Fuss!
Nem kellett több, szélsebesen indultam meg az ellenkező irányba, James mögöttem sietett. Lábaim sajogtak a sok futás és sétálás miatt, karomon a karmolások csípték bőröm, ám ebben a pillanatban csakis az érdekelt, hogy nehogy elkapjanak. Átvágtunk pár folyosón, James átvette az irányítást, így karom fogva rohant velem. Hol jobbra, hol pedig balra kanyarodtunk, teljesen összezavart a sok irány, csak remélni tudtam, hogy James ki tud vinni majd még innen. Nemsokára végre lassíthattunk, majd egy elágazásnál végre megálltunk. Hangosan lihegtünk, kapkodtam a levegőt, úgy éreztem kevés az oxigén, mely eljut tüdőmig. Szédültem és úgy éreztem menten rosszul leszek, ám James egy pillanatra sem hagyta, hogy belemerüljek a gondjaimba. Megragadta a kezem és húzni kezdett a folyosón. Követtem, bár most már sokkal jobban kellett vonszolni, mint eddig. Szívem szerint megálltam volna, hagytam volna az egészet, ám nem tehettem meg. Követtem a fiút. Egy sokkal szélesebb szakaszra értünk, James lassított, majd szinte lopakodva folytatta az utat. Próbáltam rendezni légzésem, ám még így is erősen hallható volt lihegésem. James megtorpant, majd erősen a falnak nyomott. Hallgatózott. Türelmetlenül vártam mi fog történni, ám semmit sem hallottam.
-Ez lesz az- hajolt közelebb, suttogva folytatta, testével teljesen a falnak paszírozott- Valószínűleg vannak bent, de ha gyorsak vagyunk elbánunk velük.
-Mégis hogy?- kapaszkodtam karjába.
-Itt egy kés- nyomta a kezembe a tárgyat-Ha a varázserődet nem tudod használni ez jól jöhet. A lényeg, hogy eljussunk az irányítóhoz és lekapcsoljuk az energiát. Én megcsinálom, az a dolgod, hogy fedezz.
Bólintottam, ám egyáltalán nem voltam meggyőző. Testem reszketett, még mindig a rosszul lét kerülgetett, kapkodtam a levegőt. Nem volt már visszaút, ám még mindig menekülni akartam. Nem voltam elég erős. Zihálva kapaszkodtam a fiú karjába, aki eddig a folyosót fürkészte ám most rám emelte a tekintetét. Tekintetünk találkozott, szemiben ott csillogott az elszántság, ám éreztem az aggodalmat.
-Nem fog menni- ráztam a fejem.
-Én bízok benned!
-Félek- ismertem el.
James haloványan elmosolyodott, melyet nem tudtam mire vélni. Erősen szorítottam, jól esett, hogy mégsem hagyott magamra. Egyedül nem tudtam volna végig csinálni, ezt ő is tudta. Hirtelen hajolt közelebb, olyan hirtelen, hogy nem tudtam ellenkezni. Ajkaink összeértek, és talán a félelem miatt, vagy mert úgy éreztem menten összeesek, de visszacsókoltam. Ám ez a csók más volt. Tele kétségbeeséssel és aggodalommal. Erősen kapaszkodtam belé, szükségem volt a szeretetére, és talán fel sem fogtam mi történik körülöttem.Csakis az járt a fejemben, hogy erősnek kell lennem, mert itt már nem cak az én életem a tét. Többről volt szó, sokkal többről Nehezen eszméltem fel, ám akkor elhúzódtam.
-Ezt meg kellett tennem. Legalább egyszer az életben- morogta, majd elengedett.
Elképedve meredtem magam elé, a bűntudat és a lelkiismeret furdalás újult erővel zúdult rám. Nem szabadott volna visszacsókolnam, ennek nem szabadott volna megtörténnie. Most azonban nem volt idő ezen agyalnom.Feszülten igazítottam meg pólóm, erősen rámarkoltam a késre. James közelebb lopózott az ajtóhoz, olyan halkan, hogy nem lehetett meghallani. Követtem, közvetlenül mögötte fékeztem le. Görcsösen markolásztam a kést, nem akartam ölni, de úgy tűnt nem tehetek mást. Azok ott bent nem fognak leülni teázni, míg mi tönkre tesszünk mindent. Küzdeni fognak, de én is küzdeni fogok.
-Kész vagy?-kérdezte suttogva James.
Nagyot sóhajtottam, tekintetem a késre siklott.
-Kész.

22.~Az élet véges~

Sziasztok!
Kissé késve de meghozom, bár úgy gondolom eléggé unalmasra sikeredett az előző kettő fejezet. Azért továbbra is írom és megpróbálom kicsit izgalmasabbá tenni!

Millió ölelés:Anna

Sebesen haladtam James után, szemeim sokszor elhomályosodtak ám végig küzdöttem. Mia mögöttem lépkedett, feszülten siettetett ahányszor csak lassítottam vagy megtorpantam. Mindenki ideges volt, ezt tetőzte, hogy fogalmam sem volt mi folyik körülöttem. Csakis azt láttam, hogy a környék egyre kihaltabb és ismeretlenebb lesz, míg végül egy erdőhöz értünk. James és Mia szó nélkül indultak meg, ám én megtorpantam, furcsállva néztem végig a fák csupasz ágain, melyek kísértetiesen ismerősen reccsentek meg a szélben. A hó errefelé már elolvadt, csak tócsák és egy egy fehér folt emlékezetetett rá.

-Noah gyere már- kiabált vissza James.

-Hova megyünk?- néztem rá idegesen, elegem volt, hogy semmit sem tudok és folyton megmondják mikor hova lépjek,.

-Az életeddel játszol! Bent megtudsz mindent de most mozogj- sürgetett Mia.

Szemeimet egy pillanatra lehunytam, lenyeltem szívem nyomó megjegyzésem, majd nagy léptekkel megindultam a többiek után. Itt már Mia ment elől, James szorosan mellettem lépkedett, éreztem tekintetét arcomon, de makacsul Mia lábait figyeltem. Türelmetlenül hajoltam el a faágak elől, azonban a legtöbbet egyszerűen letörtem. A száraz gallyak ropogtak lépteink alatt, a sok gyökeret kerülgetve siettünk előre. Gondolataim örült kavalkád közepette követték egymást, nem tudtam rendesen figyelni a körülöttem zajló eseményekre. Félelem lett úrrá rajtam, eszembe jutottak Mia szavai, miszerint az életemmel játszok. Azonban ez hidegen hagyott, sokkal inkább foglalkoztatott, hogy Niallnak baja esik. Elűztem a gondolatot, ő biztonságban volt. Mégis valami nem hagyott nyugodni. Körmeim bőrömbe mélyedtek, éreztem, ahogy a vér kicsordul ereimből, ám örültem a fájdalomnak, mely elvonta figyelmem a valós problémáktól. Ajkaimat összeszorítottam, tűrtem a fájdalmat, erőltettem magam, hogy csakis arra koncentráljak. Nem figyeltem merre megyek, követtem Miát, így is történhetett, hogy egy óvatlan pillanatban lábam beakadt egy gyökérbe és már túl későn eszméltem fel. James ijedten kapott karom után, még az esés előtt visszarántott.

-Megvagy?-kérdezte, mire csak bólintottam- Noah tudom, hogy haragszol rám de.

-Nem érdekel- ráztam a fejem, karom erőszakosan rántottam ki kezei közül.

-Végig sem hallgatsz-emelte meg hangját.

-Nem- értettem egyet, majd elindultam húgom után, aki már türelmetlenül várt ránk.

James feszülten követett, ezután már szigorúan mögöttem lépkedett, tekintete lyukat vájt bőrömön, de nem törődtem vele. Körmeimet továbbra is erőszakosan mélyesztettem bőrömbe, érezni akartam, ahogy a vér végigfolyik ujjaimon. Lassan a fák ágai ritkulni kezdtek, mire végre gyorsíthattunk lépteinken. Mia hirtelen torpant meg, mire Jamesel kissé meglepődve ütköztünk össze. A fiú rögtön kikerült, majd Mia elé sietett. Értetlenül indultam meg feléjük, végre felhagytam önkínzásommal, ujjaim elernyedtek. Azonban mikor Mia mellé értem ledermedtem. Egy kőfal húzódott nem messze tőlünk, oldalait már itt ott benőtte a gaz, teteje leomlott és romos volt, azonban nem ez volt ami megdöbbentett. Szinte pontosan szembe velünk egy kapu nyílt a falból, furcsa, misztikus ám annál ijesztőbb pirosas fény áradt belőle, a fekete füst beszőtte az előtte álló fa törzsét. Pár perc néma, mozdulatlan csend után végül Mia elmosolyodott, éreztem, ahogy megkönnyebbülten kifújja a levegőt.
-Rendben- fordult felém, arcán halovány mosoly jelent meg.
-Mi ez az egész? Elegem van abból, hogy kisgyermeknek néztek és nem mondtok el semmit!-fakadtam ki, idegesen pillantottam a háta mögött ácsorgó fiúra.
-Figyelj Noah- túrt hajába, majd kikerülve az őt figyelő Miát egyenesen előttem cövekelt le- Nem így akartam, hogy megtudd, sőt sosem akartam elmondani. Megakartalak védeni, de most még nagyobb bajba sodortalak. Csak annyit kérek, hogy értsd meg én miattad tettem.
-Megölted! Megölted James!-mordultam rá hisztérikusan.
-Ha nem teszem téged ölnek meg!-kiabált rám, mire megrökönyödve léptem hátrébb.
-Mi?-néztem fel sötét szemeibe.
James idegesen pásztázta arcom, vonásai hirtelen elernyedtek, keserűen mosolyodott el. Mia dermedten ácsorgott mögöttünk, tekintetünk találkozott és tudtam, hogy is tudta. Mindenki tudta csak én nem. A fiú nagyot sóhajtva túrt bele hajába, éreztem, ahogy keresi a szavakat.
-Egyik nap haza indultam, de bent hagytam valamit a suliban így visszamentem érte. Az egyik teremben a tanárod beszélgetett valakivel és meghallottam- halkan kezdett bele, tekintetét mélyen enyémekbe fúrta- Azt mondták a Halál nem vár, még gyenge vagy, így most végez veled.
Testem megmerevedett, az iszonyattal teli rettegés futott végig rajtam. Ajkaim remegve nyíltak szét, hirtelen égő tenyerem is eltörpült amellett a fájdalom mellett mely belepte lelkem. Nem értettem semmit.
-Csak úgy menthettelek meg ha megölöm Kimet. Akkor még nem tudhattam, hogy ez is csapda-rázta a fejét, keserűen figyelte arcom, mely éreztem, hogy teljesen elsápad.
-Én erről-meredtem magam elé teljesen hitetlenül-Én erről, hogy nem tudtam?
-Aludtál- lépett a fiú mellé Mia is.
-Ez nem egy éjszaka volt- ellenkeztem.
-Nem- ismerte el James is, mire eltátottam a szám.
-Egy hétig aludtál- suttogta Mia.
-Lefeküdtem és egy hét múlva keltem fel, miközben végig azt hittem az csak egy éjszaka volt?-akadtam ki.
-Igen-bólintott James.
Hitetlenül néztem hol Miára hol a fiúra, majd végül idegesen elfordultam. Feszülten kezdtem járkálni, gondolatok követték egymást ám egyiknek sem tudtam értelmét venni. Össze voltam zavarodva, testem reszketett, mint még soha. Hajamba túrtam, hagytam, hogy a könnyek lefollyanak arcomon. Halkan zokogtam, úgy, hogy csak én hallhattam. A sok fájdalom és a félelem könnyek formájában hagyták el testem. Idegesen meredtem kezemre, melyre már rászáradt a vér, hisztérikusan próbáltam eltüntetni a jeleket.
-Noah- szólalt meg Mia halkan.
-Mért jöttünk ide?- fordultam hirtelen feléjük.
-Veszélyben vagy. Miattad hozták előbbre a korhatárt, mert a Halál fél. Ha sikerült volna a feladatod, akkor is megölt volna. Az egész egy csapda. Erősebb vagy, mint hiszed és ezt a Halál is tudja.
-Mim van, ami nektek nem?- értetlenkedtem.
-Szíved, Noah-nézett rám Mia, ajkai szélén halovány mosoly jelent meg- Érzel és szeretsz.
-Ez nagyobb fegyver, mint a varázserő- bólintott James is.
-Mégis, hogy győzhetném le a Halált a szívemmel? Ennél nagyobb hülyeséget sem hallottam még!-ráztam a fejem.
-Nem is lesz egyszerű, legyőzni nem tudod, mert a Halált nem lehet megölni. Viszont véget vethetsz a szenvedésnek és az ártatlanok gyilkolásának-vágott közbe James.
Dermedten ácsorogtam, tekintetem a földre helyeztem. A sok eddig eltitkolt információ túl gyorsan zúdult vállamra, oly annyira, hogy úgy éreztem nem bírom elviselni a terhet. Egyszerűen képtelen voltam felfogni amit mondanak, az agyam nem tudta befogadni az információt. Hallottam de nem értettem semmit. Fülemben folyamatosan szavaik víszhangoztak, én pedig menekülni akartam, de nem tehettem.
-James-emeltem rá tekintetem ijedten-Hogy értetted, hogy csapda?
A fiú arca elkomorodott, Mia ijedten kapta felé tekintetét. Éreztem, ahogy szívem kihagy pár ütemet, a felismerés hirtelen csapott le rám, túl hirtelen. Lassan indultam meg feléjük, figyeltem, ahogy arcuk lesápad. Tudtam, mégsem akartam elhinni.
-Mondjátok, hogy csak rosszra gondolok- néztem rájuk könyörögve-Mondjátok, hogy nem igaz!
-Noah, figyelj- nyelt nagyot James.
-Niallt fogja felhasználni ellenem ugye?!-üvöltöttem könnyekkel küszködve.
-Nyugodj meg- lépett közelebb Mia.
-Végig tudtátok! Megint becsaptatok-kiabáltam teljesen elvesztve a fejem.
-Ha vele maradsz nagyobb veszélybe sodrod magad, ő nem tudhat rólunk semmit!-védte magát James.
-Hát nem érted? Engem nem érdekel mi lesz velem! Mióta a földön vagyok azért könyörgök, hogy neki ne essen baja, erre ti még a Halál kezére is játszotok-förmedtem rájuk.
-Kérlek higgadj le- nézett rám kétségbeesve Mia is.
-Úgy kezeltek, mint egy kutyát! Nem mondhatjátok meg, hogy mit csináljak- tiltakoztam.
-Noah, ha fél órán belül nem megyünk át a kapun neked véged! Nem tudsz elmenekülni, lejár az idő- emelte meg a hangját Mia.
Nem figyeltem rá, erősen ráztam meg a fejem, majd kihasználva, hogy ledöbbentek átvágtam köztük. Futva indultam meg az erdő felé, James kapcsolt előbb, azonnal utánam iramodott, míg Mia csak utána tért magához.
-Noah állj meg, őrültséget csinálsz!- ordibált utánam a fiú.
Nem foglalkoztam vele, szélsebesen rohantam a fák között, nem törődtem az ágakkal, melyek megkarcolták bőröm. Kétségbeesetten futottam előre, kizártam minden gondolatot, csakis arra koncentráltam, hogy minnél előbb hazaérjek. Tekintetem a földet pásztázta, nagy lendülettel ugrottam át a gyökereket, gödröket, ügyeltem, nehogy elessek, mert akkor utolérnek. Könnyeim összegyűltek szemeimben, elhomályosították látásom, de erős akartam lenni. Nem engedtem, hogy lefollyanak, erőszakosan töröltem meg nedves arcbőröm. A fák újra ritkulni kezdtek, lépteim megkétszereződtek, nemsokára már a tisztáson futottam.
-Noah állj meg!-hallatszott mögülem James hangja.
Fejem kétségbeesetten kaptam hátra, túl közel járt. Kabátja lobogott a szélben, eltökélten rohant utánam, nem messze tőle Mia is feltűnt. Visszakaptam a fejem, éreztem, ahogy egy könnycsepp végigszántja az arcom. Belül éreztem, hogy ha megteszem elkövetem életem talán legnagyobb őrültségét, de mégis valami hajtott. Szemeimet egy pillanatra lehunytam, hallottam még, ahogy James utánam ordibál, de nem volt visszaút. Testem elhalványult és még mielőtt James karom után kaphatott volna, köddé vált.


A kertben találtam magam, a szél itt már jóval gyengébben fújt, ám égő arcbőröm és hangos lihegésem az erdőre emlékeztetett. Kezemmel óvatosan tapintottam meg arcom, a fájdalomtól felszisszentem és már előre tudtam, hogy az ágak nagyobb vágásokat ejtettek, mint hittem. Ujjaim véresek lettek, tudtam, hogy nem nézek ki túl jól, ám ekkor már nem érdekelt semmi.
-Niall- kiáltottam el magam, futva indultam meg a bejárathoz.
Válasz koránt sem érkezett, a csönd, mely a házra telepedett megrémisztett. Nagy lendülettel rúgtam be az ajtót, mely hangosan csapódott ki, ám ezen kívül semmilyen hang nem ütötte meg fülem.
-Niall!- üvöltöttem hisztérikusan, kétségbeesetten néztem körbe a házban.
Semmi válasz nem érkezett. Ijedten léptem beljebb, gyorsan futottam a nappaliba, ám semmi jel nem mutatott arra, hogy a fiú ott tartózkodna.
-Noah!- Mia hangja halk sikolyt csalt fel ajkaim közül, ám nem foglalkozva vele siettem át a konyhába.
Hisztérikusan kezdtem kutatni a fiút, de sehol sem találtam. Gyorsan viharoztam fel a lépcsőn, Mia és James feszülten követett. Nagy lendülettel zuhantam be a szobájába, ám az ágya úgy állt, mint reggel. Könnyeim lefolytak arcomon. marták sebeimet, ám nem éreztem. A szívembe költöző fájdalom nagyobbnak bizonyult.
-A francba már, Niall! - üvöltöttem.
-Noah- ragadta meg karom James, ám erőszakosan kirántottam.
-Lehet csak dolga van, stúdiózik, a fiúkkal van- hadartam, hisztérikusan indultam meg a szobám felé.
-Nincs itt, Noah- suttogta a fiú -Mennünk kell, különben minden hiába volt!
-Itt van!- zokogtam, idegesen rontottam be a vendégszobába.
Légzésem elakadt, szívem kihagyott pár ütemet. Kezem megállt a levegőben, testem ledermedt. James ijedten sietett utánam, ám ő is megtorpant. Sokáig nem fogtam fel amit látok, ám amint eljutott tudatomig, valami végleg eltörött bennem. A remény kialudt, így már nem maradt semmi. Térdeim megbicsaklottak, hangosan zuhantam a földre, mire Mia ijedten sikított fel.
A szoba már nem hasonlított arra a barátságos helyiségre, mint pár órája, az ablak betörött, millió szilánk hevert a földön. A szekrények feldőlve hevertek a földön, szakadt könyveket és fényképeket kevert fel a hűvös szél. A szék feldőlve hevert a fal mellett, melyen hátborzongató felirat emlékezetetett rá, hogy elkéstem.
Az élet véges

21.~Vége~

Sziasztok!
Meghoztam a részt és bocsánat csak tegnap nem volt wifi! De most itt van, remélem tetszeni fog.
ui.: Nagyon Nagyon köszönöm, sokat jelent, hogy olvassátok!

Millió ölelés:Anna

Mosolyogva hallgattam Niall, tekintetem a távolba meredt, ám gondolataim máshol jártak. Hazafelé tartottunk, a fiú lelkesen magyarázott, de sokszor nem értettem mit mond. Hol bólintottam, hol felnevettem, de nem voltam tisztába a történésekkel, mely neki is feltűnt és egy idő után elhallgatott.

-Mi a baj?-kérdezte rám pillantva.

-Semmi - riadtam fel hangjától, hirtelen tértem vissza a jelenbe-Elbambultam.

A fiú nem válaszolt, elgondolkodva meredt az útra és egészen hazáig meg sem szólalt. Fejem az ablaknak döntve bámultam az elsuhanó tájakat, hirtelen nem láttam már értelmét annak, hogy létezem. Gondolataim a két alakon jártak, erőszakosan próbáltam bebeszélni magamnak, hogy nem ők voltak.

Nem szúrhatod el!

Gondolj másra.

Ám bármennyire erőlködtem a gondolat nem hagyott nyugodni. Végül beletörődtem abba, hogy nem tehetek ellene semmit, ám ekkor újabb kérdések rohamoztak meg. Mit kerestek itt? Hogy jutottak ki? Egyáltalán honnan tudták, hogy ott vagyok? Hogy lehet, hogy ketten együtt jöttek? Ezer és ezer ehhez hasonló gondolat kerített hatalmába, éreztem ahogy kissé megszédülök, kezemmel remegve markolásztam az ajtón lévő fogantyút. Féltem, mint még soha és a tehetetlenség egyszerűen kikészített. A rossz beszőtte elmém, megmérgezett és nem volt már visszaút.

-Noah holt fehér vagy!- nézett rám aggódva Niall, mikor lefékeztünk a ház előtt.

-Biztos..biztos csak a fénytől- mentegetőztem, ám ajkaim remegése nem épp az én oldalamon állt.

-Fejezd be a hazudozás oké?-emelte meg hangját.

-Sajnálom- haraptam ajkaimba, miközben kinyitottam az ajtót.

A hideg friss levegő kissé észhez térített kábulatomból, arcom sálam rejtekébe bújva indultam meg a bejárat felé. Niall is követett, majd kitárta előttem az ajtót. A frissen hullott hó ropogott lépteim alatt, ahogy csendesen haladtam a fiú előtt. Tudtam, hogy most nem hazudhatok neki. Nincs már mit vesztenem, hiszen ma elmegyek és soha többé nem lát, talán az emlékezetéből is kitörölnek. Tartozok neki annyival, hogy legalább az igazság kis darabját elárulom, ha az egészet nem is tehetem. Nem hinne nekem, őrültnek tartana és azzal mindent elszúrnék. 

Kissé zavartan bújtam ki  csizmámból, lehámoztam kabátom, majd sálam ujjába gyűrtem. Igazítottam egyet kissé megviselt lófarkamon, majd feltűrtem vörös pólóm ujját és beljebb léptem a lakásba. Niall a konyhában állt, kezében egy pohár vízzel indult meg felém.

-Alig ittál ma - mosolyodott el haloványan.

-Köszönöm- fogadtam el hálásan, majd hagytam, hogy szorosan átölelve derekam puszit nyomjon hajamba.

Gyorsan kiürítettem a pohár tartalmát, majd a pultra helyeztem. Nem néztem a fiú szemébe, inkább arcom vállába fúrtam, erősen koncentráltam, hogy ne törjek meg. Erősnek kellett lennem, mert csak neki tudok ártani. Nekem már mindegy, de azt nem hagyom, hogy neki is baja essen. Azonban nem voltam még képes elé állni és elmondani az igazságot. Még nem.

-Fölmegyek- szólaltam meg halkan-Kicsit egyedül kell lennem.

-Rendben- engedett el, próbálta leplezni aggodalmát, ám szemei mindent elárultak.

-Nincs semmi baj, jól vagyok- mosolyodtam el erőltetetten- Sajnálom, csak most át kell gondolnom pár dolgot.

-Szólj hogy tudok segíteni - nézett rám kérlelően.

-Ezt az egészet én okoztam és nekem is kell rendbe hozni- ráztam a fejem, majd tettem egy bizonytalan lépést hátra.

Niall nem válaszolt, mire jobbnak láttam gyorsan elmenekülni. Felsiettem a lépcsőn, majd nagy lendülettel nyitottam be a szobámba. Az ajtót kissé túl nagy erővel löktem be, így csak varázserőmön múlott, hogy be nem csapódott. Nem akartam csapkodni, sem ajtókat törni, sem semmi jelét adni kiborulásomnak. Így hát pár percig csak álltam a szoba közepén, a tehetetlen düh újult erővel csapott le rám én pedig ordítani akartam. Törni, zúzni ahogy csak lehet, de nem tettem. Egy könnycsepp szántotta végig arcom, lefolyt bőrömön, majd a padlóra csöppent. Csak meredtem magam elé bambán, védtelenül és ez talán rosszabb volt, mintha romboltam volna.

Szedd már össze magad!

Ez nem te vagy!

Hisztérikusan töröltem meg arcom, majd nagy léptekkel az ágyhoz siettem. Mint egy védtelen kisállat fúrtam tekintetem a párnák közé. Menekülni akartam, de nem tehettem meg, így inkább menedéket kerestem a sok fájdalom és csalódás elől. Fejem lüktetett és szúrt, a hányinger kerülgetett, mikor arra gondoltam, hogy pár óra és mindennek vége. Vége a boldogságnak, a szerelemnek, a jókedvnek. Vége mindennek ami fontos számomra. Karomon lüktetett a tetoválásom, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Fülem halk léptek zaja ütötte meg, mire felkaptam fejem. Ijedten néztem körbe, ám sehol nem láttam semmit. Az ablak nyitva volt, de nem emlékeztem rá, hogy mikor bejöttem hogy volt. A hűvös szél meglengette a függönyt, ezzel egy időben testem kirázta a hideg.Fáradtan kászálódtam ki, egyenesen az ablakhoz siettem, melyet nagy lendülettel zártam be. Azonban újra motoszkálást hallottam, mire ereimben megfagyott a vér, testem ledermedt. Nem mozdultam, nagyot nyelve gyűrtem le a torkomban lévő gombócot, minden erőmmel arra öszpontosítottam, hogy összeszedjem magam.

-Nem is fordulsz meg?- érkezett felém egy ismerős hang, mire szemeim kikerekedtek.

Nagy lendülettel pördültem meg tengelyem körül, ijedtemben nem sokon múlott, hogy fel ne sikítsak. Két alak állt velem szemben, sötét fekete kabátot viseltek, melynek kapucnija eltakarhatta volna arcukat, de még mielőtt megfordultam felfedték kilétüket.

-Mit kerestek itt?- szólaltam meg olyan vékony hangon, hogy még én is megrökönyödtem.

-Érted jöttünk- nézett rám komolyan Mia, szemei megcsillantak a fényben-Elkell mennünk, most azonnal!

-Nem -ráztam a fejem kissé hisztérikusan- Mért kéne elmennem? Mit kerestek itt?!

-Noah nyugodj már meg- lépett közelebb James, mire már automatikusan hátráltam.

-Nem nyugszom!- kiáltottam el magam, az érzelmek dühödt ordibálásként törtek fel belőlem- Hogy nyugodjak le, mikor az életem épp összedőlni készül? Mikor ideállítotok, hogy ti most megmentetek, miközben egész életemben semmit sem tettetek értem. Mindketten hazudtatok, cserben hagytatok. Mért hinnék nektek?

James és Mia megrökönyödtek, arcukra meglepetés ült ki, ám ezt hamar átváltotta valami tőlük teljesen szokatlan érzelem. A bűntudat. Mia keserű grimasszal az arcán bújt ki kabátjából, melyet a földre hajított. Hosszú haja hullámosan omlott vállára és pár másodpercig mintha visszarepültem volna az időben. Láttam magunkat, amint tudatlan gyermekként, önfeledten játszunk, nevetünk, láttam, ahogy szépen lassan felnövünk és valami megváltozik. Sokáig néztünk farkasszemet, olyan volt, mintha magamat láttam volna, arca mindig kemény vonásai megenyhültek, sápadt és nyúzott volt tekintete. Nem értettem semmit.

-Mert a testvéred vagyok- nyújtotta felém kezét-És tudok valamit, amit te nem. 

-Miről beszélsz?- értetlenkedtem, tekintetem Jamesre siklott.

-Veszélyben vagy - szólalt meg helyette a fiú - Noah meg kell hogy hallgass. Tudom mit gondolsz, tudom, hogy gyűlölsz és már sosem fogsz bízni bennem. De Miának mi a bűne?

Dermedten meredtem rá, nehezem fogtam fel szavait. Tekintetem Miára siklott, ki még mindig kezét nyújtva állt előttem. Tekintete fátyolos volt, mely megrendített és elgondolkodtatott. Mért nem bízok benne? Talán mert magamra hagyott a bajban, mert elzárkózott előlem? Figyeltem vonásait, minden mozdulatát lestem. Hirtelen jöttem rá az igazságra, oly hirtelen, hogy a súlyt nem bírtam tartani. Hisz csak félt. Nem tudta feldolgozni a veszteséget.

Bizonytalanul emeltem meg karom, kézfejem övéibe illesztettem. A lány megrökönyödve figyelte most már összefont kezünket, tekintetét hirtelen kapta rám és ekkor olyat láttam, amit már nagyon rég. Boldogságot. Arca felragyogott, szemeiben könnyekkel vetette rám magát. Szorosan öleltem, arcomon végigfolyt pár kósza könnycsepp. De most nem fájdalmamban sírtam. Visszakaptam a testvérem ezzel együtt a másik felem is.Mia lassan engedett el, szemei alatt vörös csíkok húzódtak, mire ijedtemben szám elé kaptam kezem. A lány kissé értetlenül fordult a tükör felé, ám úgy tűnt nem rendíti meg a dolog. Mélyet lélegzett, majd újra felém fordult.

-El kell mennünk, minnél előbb - nézett rám újra komolyan.

-De mért?- tártam szét a karom tehetetlenül.

A két személy egymásra nézett, szájuk nem nyílt beszédre, rezzenéstelenül figyelték egymást. Végül Mia megrázta a fejét, majd újra felém fordult.

-Megtudod, de nem most.

-Addig nem megyek sehova - ellenkeztem azonnal.

-Értsd meg, hogy veszélyben vagy!- mordult rám James- Nagyobb veszélyben, mint képzeled! És most nem a száműzésről, vagy a Seolról beszélek Noah! A Halál nem játszadozik, tudja, hogy elég erős vagy hogy legyőzd, nem fogja megvárni míg te végre ráveszed magad , hogy elindulj!

Megrökönyödve néztem rá, nem értettem semmit. Értetlenül kaptam tekintetem Miára, aki ugyanolyan szúrósan pásztázta arcom. Nem tudtam mi folyik itt, csak az járt a fejemben, hogy valahogy el kell búcsúznom Nialltól.

-Rendben- szólaltam meg végül halkan, mire Mia végre fellélegzett és már nyújtotta volna felém kezét-De nem megyek el minden búcsú nélkül!

-Nincs erre időnk!- rázta a fejét James.

-Ha annyira nagy veszélyben lennék nem jöttetek volna ide meggyőzni, hogy menjek veletek! Akkor elvittetek volna!- fordultam felé, majd minden szó nélkül átvágtam köztük.

Szélsebesen rohantam le a lépcsőn, kétségbeesetten kezdtem keresni a fiút. Először a nappaliba rohantam, Niall a kanapén ülve figyelte a tv-t, melyben éppen róluk volt szó. Érkezésemre felkapta a fejét, majd látva kétségbeesett és sápadt arcom azonnal felpattant. Furcsa érzés kerített hatalmába, úgy éreztem a szívem millió darabra törik. A fájdalom behálózta testem, olyan mérhetetlenül zúdult vállamra, hogy azt hittem menten összeesek. Szemeimből kicsordultak a könnyek, sírva vetettem magam karjaiba. Niall nem értett semmit, aggódva próbált csitítani.

-Nagyon szeretlek- suttogtam.

-Én is-simogatta hajam, mire elhúzódtam, hogy szemébe nézhessek.

-Kérlek ezt ne felejtsd el, bármi is legyen- kapaszkodtam karjai.

-Miről beszélsz?- ráncolta homlokát.

-Azt akarom, hogy megtaláld azt a lányt, akit megérdemelsz!- bólintottam, mire még értetlenebbül pillantott rám.

-Noah?

-Én elmegyek- mondtam ki, úgy éreztem jobb nem kerülgetnem a tényt, hiszen nincs sok időm.

-Miről beszélsz? Most?- engedett el, kissé idegesen nézett rám.

-Sajnálom én nem így akartam- ráztam a fejem- Nem tudtam, hogy kéne elmondanom és most sürget az idő.

-Komolyan gondoltad, hogy csak gondolsz egyet és lelépsz?- mordult rám.

-Nem, kérlek-suttogtam megtörten, majd erőt vettem magamon és letöröltem könnyeimet-Niall én más vagyok. Én nem véletlenül jöttem ide, nem véletlenül találkoztunk. Nekem itt kellett lennem.

-Tudod, hogy nem értem- rázta a fejét.

-Engem ideküldtek. vettem mély levegőt - Zayn miatt kellett idejönnöm, de találkoztunk és minden megváltozott.

-Mi az, hogy Zayn miatt?- ráncolta homlokát.

-Niall, én nem akarom, hogy úgy emlékezz rám, hogy az őrült lány- néztem rá kétségbeesetten- Sok mindent nem mondtam el, mert nem tehettem. Elítéltél volna, őrültnek hittél volna. Kérlek emlékezz rám úgy, mint most.

-Noah szeretlek, de elegem van a sok hazugságodból- fakadt ki.

-Nem akartam hazudni- emeltem meg a hangom- Pont ettől féltem! Hogy ez lesz a vége, és megutálsz!

-Nem - sóhajtott keservesen- Nem utállak és sajnálom. De nem értek semmit és nem avatsz be.

-Nem tehetem- ráztam a fejem ajkaimba harapva- Legalábbis most nem. Talán majd mindent megértesz. De nekem el kell mennem.

-Noah...

-Hidd el én csak megakarlak védeni!-fakadtam ki teljesen.

-Mindig ezt mondod- mordult rám újra.

-Mit kéne mondanom?- tártam szét a karom.

-Az igazat.

-Már én sem tudom mi az igazság- suttogtam.

Hirtelen csend telepedett ránk, egyikünk sem szólt, csak meredtünk egymásra. Éreztem, hogy sürgetnek, hogy mennem kell. Közelebb léptem, minden előzmény nélkül csókoltam meg, de nem ellenkezett. Karjait derekam köré fonta, úgy szorított, mintha sosem akarna elengedni, pedig tudta, hogy el kell. Kétségbeesetten kapaszkodtam karjaiba, minden erőmmel megpróbáltam kizárni a gondolatot, hogy ez már a vége. Most utoljára láthatom, most utoljára érhetek hozzá, nézhetek kék szemei. Lassan húzódtam el, könnyeim fátylán még utoljára belenéztem csillogó szemeibe, majd végleg elengedtem. Küszködve a sírással rohantam ki az előszobába, magamra kaptam a csizmám, majd belebújva kabátomba mégegyszer visszanéztem a lakásra, ám Niallt már nem láttam. Ajkaimba harapva akadályoztam meg zokogásom, majd megfordulva kitártam az ajtót, és kiléptem örökre.

20.~Tátongó üresség~

Sziasztok!
Meghoztam a részt, legközelebb megpróbálom előbb hozni,de inkább nem ígérek semmit.Szeretném megköszönni, hogy ennyien olvastok, nagyon sokat jelent! Köszönöm.
ui.:A főcímdalt megváltoztattam, ha érdekel valakit nyugodtan nézze meg!

Millió ölelés és puszi:Anna

~Noah Smith~

-Niall ne! - ráztam nevetve fejem, miközben próbáltam kihátrálni, ám a fiú erősen tolt a kerítés felé-Meg fog enni!

-Dehogy fog- nevetett fel aranyosan, folyamatosan tolva az állat felé.

-Nem akarom- ellenkeztem félve, megfordult a fejemben, hogy az állat leharapja a kezem-Meg fog harapni!

-Noah, növényevő- mosolygott rám kedvesen, ám ezzel sem segített sokat.

-Uramisten!- ráztam a fejem, mikor kezem már közelített az óriás nyakú élőlény felé, melyhez hasonlót még életemben nem láttam.

A Pokolban nincsenek állatok és kezdtem megérteni mért. A nagy állat, mely ha jól emlékszem a zsiráf nevet kapta, bizarrul nyújtogatta felém nyelvét, remélve, hogy eléri a kezemben tartott ételt. Furcsa félelem lett úrrá rajtam, melyen Niall jól szórakozott, ám számomra már nem volt kellemes. Két nagydarab biztonsági őr ácsorgott mellettünk, mivel a menedzser nem engedte volna el Niallt nélkülük. Az egyik, kissé nagyobb, néger férfi keresztbe font karral, unottan nézelődött, nem is próbálta leplezni mennyire unja a mi kis kiruccanásunk,azonban a másik, sokkal szimpatikusabb férfi mosolyogva, visszafojtott nevetéssel figyelt mindket. Jót szórakozott bénaságomon, melyet a másik férfi csak olykor olykor egy lenéző pillantással nyugtázott.

-Csak nyújtsd a kezed te kis beszari- mosolygott folyamatosan az engem ölelő fiú, mire idétlenül követtem utasítását.

Az állat mohón nyúlt kezem után, mire furcsa grimasszal az arcomon inkább lehunytam szemeimet, ám mire újra kinyitottam már hűlt helye volt a zoo csemegének, az állat elégedetten hajolt arrébb a többi felé nyújtott finomságért.

-Látod még élsz - nevetett ki Niall, mire kínosan elmosolyodtam.

-Nem láttam még ekkora állatot- védtem magam.
Niall idétlenül mosolyogva bámult rám, mire fejem rázva elnevettem magam. Karjaimat szorosan dereka köré fonva bújtam hozzá, mire karjai automatikusan öleltek át. Mosoly az arcomon levarkarhatatlannak bizonyult, miközben erősen beszívtam férfias illatát. Nem akartam elengedni soha, ám pillanatnyi boldogságom valami mindig keresztbe húzta. Tekintetem pár másodpercre elhomályosult, ajkaimba harapva akadályoztam meg, hogy előtörjenek belőlem az érzések. Megakartam védeni és ehhez az kellett, hogy elengedjem. Mégsem voltam képes minden bűntudat és lelkiismeret furdalás nélkül a szemébe nézni. Így mikor megéreztem puha ajkait arcomon, számba keserű íz költözött, mégis felhelyeztem az álarcom és mosolyt erőltettem magamra.
-Na, akkor mehetünk?- mosolyodott el izgatottan- Azt mondtad még egy állatot megnézünk és aztán mehetünk az étterembe.
-Ezt mondtam?-ráncoltam homlokom, mire elnevette magát, majd intett a két biztonságiőrnek, akik miután kijelentette, hogy meghívja őket, már sokkal barátságosabban indultak el velünk.
Niall szorosan ölelve derekam lépkedett mellettem, arcán gyermeki mosollyal figyelte az állatkerti étterem kibontakozó körvonalait. Páran rögtön felismerték és nagy fanatikushoz híven megpróbáltak a közelébe férkőzni, ám a biztonsági őrök keresztbe húzták számításaikat, mikor megkérték őket, hogy most ne zavarjanak minket. Persze a megszokott kérdések sem kerülték el figyelmem, melyet ma már párszor el kellett viselnem. Ki ez? Mit akar ez Nialltól? Együtt vannak? Ezek tartoztak a jó kategóriába, ám volt aki olyan trágár módon nyilvánította ki véleményét, hogy azt már Niall sem hagyhatta szó nélkül. Így lehetett, hogy a biztonsági őröknek nem Niallt, hanem a rajongókat kellett megvédeniük, a kicsit ingerült fiú elől. Azonban ez a nap folyamán csak egyszer történt meg, azóta Niall kordában tartja feltörekvő indulatait.
-Mivel szolgálhatok?- állt meg az asztalunk mellett egy idősebb éveit taposó férfi, kezében egy noteszt tartva érdeklődve pásztázta tekintetünket.
Míg Niall és az őrök megrendelték az összes létező ételt az étlapról, én beértem egy kávéval és egy kis brownieval. Az asztalunk épp az ablak mellett foglalt helyet és mivel a két fickó belülre parancsolt minket azzal az indokkal, hogy megvédjenek az őrült rajongóktól ha kell, így tökéletes kilátásom nyílt a tóra, mely az állatkert középpontjában foglalt helyet. Tél lévén nem sok állat fürdött a nagy vízben, inkább a parton, összebújva melegedtek, vagy a nekik dobált kenyeret és egyéb finomságokat csipegették. Az emberek mosolyogva, vidáman sétálgattak, vagy éppen igyekeztek valamely állathoz. Gyermekek teljes eksztázisban rohangáltak, vagy sétáltak szüleik mellett, párok ücsörögtek egymást mellett a padokon, jól összebújva, nehogy fázzanak. Számra mosoly húzódott, fejem az  ablaknak döntve kortyoltam bele kávémba, melyet közben a pincér elém helyezett. Niall boldogan látott neki étele elfogyasztásának, ám az őröknek kisebb erőfeszítésébe került, hogy két rajongó tudtára adják, hogy most nem fotózkodhatnak. Láttam a tekintetükben a csalódottságot, mintha egy álmuk hullott volna a porba éppen. Számon keserű mosollyal figyeltem,ahogy arrébb sétálnak, majd letelepedve az egyik asztalhoz, azért távolról figyelnek bennünket. Kissé meglepett, hogy ők nem tették szóvá jelenlétem, nem dühöngtek és nem is törtek ki nagy féltékenységi rohamban. Ehelyett, mikor észrevették, hogy figyelem őket elmosolyodva intettek felém egyet, mire meglepetésemben először fel sem fogtam, majd idétlenül visszaintettem. Figyelmem inkább a browniemnak szenteltem, miközben hallgattam a barátságosabb őr és Niall beszélgetését.
-Niall, ha nem jössz megkereslek és elcipellek-figyelmeztette, mire értetlenül a fiúra kaptam tekintetem.
-Nekem az megfelel- mosolyodott el, mire a mellette ücsörgő őr megcsóválta a fejét, ám szája szegletén mosoly bujkált.
-Zayn nem nyavalyog annyit mint te-tekintett vissza ebédjére.
Erre már Niall nem válaszolt, csak egy futó mosolyt villantott felém, majd újra az ebédjébe merült. Nem igazán értettem miről lehet szó, de a fiút ismerve nem lehet olyan fontos, különben úgyis tudnék róla. Fejem az ablak felé fordítottam, érdeklődve kémleltem körbe a tavat. Tekintetem hirtelen akadt meg egy fiún, szemeim kikerekedtek,lélegzetem egy másodpercre elakadt. A fiú háttal állt, ám még így is felismertem.
Lehetetlen.
Képzelődsz.
Azonban testem ledermedt, szaggatott lélegzetvételekkel figyeltem az alakot ám az nem fordult meg. Láttam, hogy keres valakit,idegesnek tűnt, testtartása és az, hogy fejét ide oda kapkodja erre utalt. Nemsokára egy kapucnis, alacsony lány sietett mellé, fejét rázva adta tudtára, hogy nincs meg akit keresnek. Dermedten figyeltem őket, ám nem fordultak meg, ehelyett elindultak az ellenkező irányba.
-Noah, mi a baj?-rántott vissza Niall hangja, mire kissé ijedten felé fordultam-Sápadt vagy..
-Semmi - ráztam a fejem,arcomra mosolyt varázsoltam.
Csak beképzeled magadnak.
Nem ő volt.
Lassan befejeztük az étkezést, az őrök kiengedtek minket, majd oldalunkon megindultak a kijárat felé. A két lány szomorúan figyeltek minket, mire furcsa érzés kerített hatalmába. Hirtelen torpantam meg, mire a két őr és Niall is értetlenül felém kapták fejüket.
-Egy fotót sem lehet?- néztem a barátságosabb őrre, remélve, hogy megtudom hatni.
-Nem- rázta a fejét.
-Egy képbe senki sem hal bele- húztam ki magam, mert idegesítően felém magaslott a férfi-Nézze milyen csalódottak.
-Akkor sem- ellenkezett, ám már koránt sem olyan határozottan.
-Ne már Paul, egy kép belefér- bökte oldalba Niall, mire hálásan elmosolyodtam.
-Nem lehet és most menjünk- lökött rajtam egyet a fekete bőrű, komor őr, mire megbotlottam és nem sokon múlott, hogy el ne essek.
-Elment az esze?!- húzott magához Niall bosszúsan.
-Mennünk kell, a kisasszony csak hátráltat- bólogatott, mire éreztem,ahogy Niall izmai megfeszültek.
-Megcsináljuk a képet, azután meg gondoskodom, hogy magának ne legyen több munkája!- emelte meg a hangját, majd karom fogva átfurakodott a két férfi között.
Paul arcán gúnyos mosoly jelent meg, ám ezt hamar leplezte és elindult utánunk, míg a másik kelletlenül toporgott egy helyben minket figyelve. A két lány, akik valószínűleg fül- és szemtanui voltak a kisebb összetűzésnek most elképedve bámulták a feléjük közeledő fiút.
-Sziasztok-mosolygott rájuk Niall, mire a két lány majdnem felsikított-Úgy hallottam szeretnétek egy képet.
-Uramisten..-suttogta az egyik, hosszú barna hajú.
-Igen- mosolygott euforikus állapotban a barátnője is.
-Megcsináljam?- ajánlkoztam fel kissé félve, mire a lányok felpattannak.
-Megtennéd?- pislogtak rám csodálkozva, mire csak elvettem a felém nyújtott fényképezőt.
A két lány beállt Niall két oldalára, én pedig hátrébb lépkedtem, hogy mindenki benne legyen. Mosolyogva készítettem el a fotókat, Niall adott pár autogramot, majd egy kicsit még beszélgetett is a lányokkal, akik óriási boldogságukban volt, hogy válaszolni is alig tudtak. Mosolyogva figyeltem őket, mígnem Paul már ránk szólt, hogy tényleg menni kéne.
-Köszönjük- pillantott rám hálásan a barna hajú, mire csak elmosolyodtam-Niall nagyon szerencsés.
-Tudom - nevetett a fiú, miközben átölelte derekam lassan elindultunk Paul után.
Kissé meghatódva intettem nekik még egy utolsót, majd kiléptünk a meleg étteremből. Azonnal megcsapott a téli hideg szél, mely átfújt sálamon, így megremegtetve testem. Lassan lépkedtünk le a lépcsőn, majd a tó irányába indultunk. Gyomrom görcsbe ugrott, tekintetemmel ijedten kezdtem keresni az előbb látott alakot, ám már hűlt helye volt. Nyugodtságot erőltettem magamra, nem akartam elszúrni ezt a pár órát, míg még vele lehetek, ám szorongásom és a torkomban lévő gombóc továbbra sem távozott.
Képzelődtél.
Nem szúrhatod el.
Mosolyt varázsoltam arcomra, majd szorosan a fiúhoz simulva lépkedtem tovább mellette. Tekintetemmel sokszor kerestem az ismerős alakokat, ám miután tíz perc múlva sem adták jelét, hogy ők lennének, inkább bebeszéltem magamnak, hogy csak képzelődtem. Niallal kézenfogva sétálgattunk, miközben Paullal beszélgettünk, aki közben már teljesen elfelejtette, hogy neki most vigyázni kéne ránk. A másik őr, kinek már nevére sem voltam kíváncsi csendben kullogott mögöttünk és elküldte a kelletlen rajongókat.
-A többiek mit csinálnak?-érdeklődtem a fiútól, mikor megálltunk a tó mellett.
-Louis és Liam úgy tudom a barátnőikkel vannak, míg Harry és Zayn hazalátogattak-gondolkodott el, mire elmosolyodtam.
-Te szoktál hazamenni?- pillantottam rá, mire szorosabbra fűzte karjait derekamon.
-Nem nagyon -mosolyodott el szomorúan- Inkább a családom jön hozzám, de nagyon ritkán. Fogalmam sincs mikor jártam otthon utoljára. Talán 1 éve.
-Nem gondoltam volna, hogy ez az egész ilyen nehéz-motyogtam halkan.
-Mi?
-Híresnek lenni. A legtöbben szerintem úgy gondolják, hogy ez csakis a zenéről a rajongókról szól. Pedig ennél ez több és nehezebb is sokkal-gondolkodtam el.
-Imádom csinálni, de néha szívesebben lennék hétköznapi srác, hétköznapi dolgokkal és barátokkal- ismerte be.
-Szívesebben lennél olyan, mint a többiek- szólaltam meg halkan-Hogy úgy élhess, mint mindenki más, olyan lehess mint ők. Hogy ne tűnj ki a sorból, ne kelljen úgy élned, hogy te más vagy.
-Pontosan- bólintott, majd mosolyogva rám pillantott.
-Ha olyan vagy, mint mindenki nem ítélhetnek el- suttogtam, erősen kellett koncentrálnom, nehogy megtörjek-Megígérsz nekem valamit?
-Persze-vont magához még közelebb.
Tekintetem a távolba meredt, nem volt erőm a szemébe nézni. Féltem ha meglátom kék szemeit végleg megtörök. Megtörök és már sosem tudom majd eljátszani, hogy minden rendben. Nem lesz már vissza út, a lejtő olyan meredek lesz alattam, hogy már senki sem menthet meg a mélytől. Úgy érzem folyamatosan zuhanok. Zuhanok egy olyan gödörbe, aminek nincs vége sosem, ám ha leérek már nem jutok ki sosem. Nem lesz senki, aki segítene, egyedül maradok egy olyan helyen, ahol már nincs értelme küzdeni. Már nem lesz ki, akiért megérne harcolni, hiszen nincs senkim. Mindenkit elvesztettem, aki valaha fontos volt, nem maradt más, csak a tátongó üresség.
-Bármi történik is - szólaltam meg vékony, akadozó hangon - Emlékezni fogsz rám!
-Mért mondod ezt?- fordult felém kétségbeesetten.
-Ígérd meg!- hunytam le szemeimet, melyek kezdtek elhomályosulni.
-Sosem felejtenélek el- ölelt át szorosabban.
Szemeimet lassan nyitottam ki, ám egy óvatlan könnycsepp így is legördült arcomon. Ajkaimba harapva ráztam meg a fejem, nem akartam gyengének tűnni, nem akartam elrontani semmit. Niall óvatosan törölte le arcomról a könnyet, kezével állam alá nyúlva húzott magához közelebb. Ajkaink finoman értek össze, ám ez a csók most más volt. Tele félelemmel, kételyekkel, féltéssel, kérdésekkel. Kétségbeesetten kapaszkodtam karjában, úgy éreztem, ha elengedem örökre elveszítem.
-Szeretlek- motyogtam ajkaira, mire elmosolyodott.
-Szeretlek.

19.~Ha minden kötél szakad~

Sziasztok!
Remélem nem csúsztam olyan nagyon sokat a résszel, megpróbálom mindig hozni időben de ez sokszor nem sikerül. Ezért nagyon nagy bocsánatkéréssel tartozom, de megpróbálom hozni amint tudom.A részhez annyit fűznék hozzá, hogy ez most Mia szemszögéből íródik, remélem tetszeni fog!

Millió és még annál is sokkal több ölelés:Anna

~Mia Smith~

Az ablak törött. Szilánkok a földön. A bútorok feldőlve.Az ágy a szekrények feltúrva. Papírok szétszórva. Könyvek, tárgyak eltörve. A csillár megrepedve.

Légzésem elakadt, testembe merev mozdulatlanság költözött. Kintről hűvös szél lengette meg a függöny ép részét, felkeverve a földön kiterülő, megtaposott, tépett lapokat. A szekrény feldőlve hevert a szoba közepén, könyvek, tárgyak, ruhák szétdobálva mindenhol. Döbbenten néztem végig a szobán,melyből már semmi sem emlékeztetett régi önmagára. Életemben először tanácstalannak és értetlennek éreztem magam, pár pillanatig a veszteség hulláma söpört át testemen, de ezt az érzést egy másodperc alatt elűztem. 

Erős vagy.

Ez a sorsod.

Ne gondolj rá.

Bizonytalanul léptem beljebb, tekintetemmel nyomokat vagy bizonyítékot kerestem. Az egész szoba teljesen felismerhetetlen lett, minden egyes lépésem alatt megroppant vagy összetört valami. Nem értettem ki tehette és azt sem mért? Mit kereshettek Noahnál, hogy így feltúrtak mindent? 

Valami fontosat. Ebben biztos voltam, ám továbbra is értetlenül kémleltem a szobát, melyet nem is olyan régen még Noah hangja töltött be.

Fejezd be Mia.

Erős vagy!

Tekintetem megakadt egy képkereten, mely egy széttépett könyv maradványai alól nézett rám. Lassú, óvatos léptekkel indultam meg felé, ám hamar rájöttem nincs értelme figyelnem hova lépek, itt már semmi sem maradt épségben. Lehajolva azonban ismét figyelmesen emeltem meg a könyv lapjait, majd kiemelve a képet a törött keretből felegyenesedtem. Éreztem, ahogy testem szokatlan, furcsa érzés járja át, mely ellen sehogyan sem tudtam védekezni.Szemeim kissé elhomályosodtak, mire erőszakosan töröltem meg őket, majd erőszakosan kényszerítettem magam, hogy ne érezzek. Tervem bevált, nemsokára már hűvös, hideg szívvel figyeltem a két egyforma lányt, amint a képről mosolyognak rám.

  -Rég volt már, nem igaz ? - léptem csendben Noah mellé. Kezével végigsimított a kereten , mintha ezáltal az elméjébe akarná vésni a képet , két kislányról , akik nem törődve a szabályokkal, önfeledten élvezik egymás társaságát.
   -Rég ... - ismételte halkan, majd visszatette a képet a helyére.

Rezzenéstelen arccal meredtem magam elé, az emlékek felülkerekedtek akaratomon, befolyásolva ezzel pillanatnyi gondolkodásom. Valahogy egy percre úgy éreztem rosszat tettem. Rosszat tettem mikor úgy döntöttem nem foglalkozok másokkal, mikor elfordultam Noahtól, mikor magamba roskadtam ahelyett, hogy segítettem volna. Rosszat tettem, mikor minden gátlás és érzés nélkül megöltem a fiút, és mikor visszajöttem nem törődtem senkivel. Rosszat tettem, mikor azt hittem jól cselekszem. 

Azonban az ennek az érzésnek már nem maradt helye testemben, szívem helye újra megkeményedett, arcaim vonása újra érzelemmentessé vált. Ne maradt más, csak hideg, ördögi gonoszság, mely eddigi életem végig kísérte. A fényképet dühösen ejtettem ki kezemből, azonban tekintetemmel végigkövettem, ahogy szét lassan a földre hullik, majd elveszik az emlékeim szűkös börtönében. Gyors léptekkel indultam meg kifelé, nem néztem vissza, szélsebesen viharoztam ki a házból. Úgy éreztem menekülnöm kell és ezegyszer nem az eszem diktált. Futva suhantam el az ördögök mellett, akik mérgesen morogva kiabáltak utánam, de nem érdekeltek. A város szélén járhattam már, mikor valami érzés költözött testemben, mely nem hagyott nyugodni. Eszem vitt volna tovább, ment volna addig, amíg végül el nem érek oda, ahol nincs semmilyen elvárás, semmilyen fenyegetés, azonban lábaim megtorpantak. Az út közepén dermedtem le, fejem vészjóslóan kapkodtam két irányba. Tovább megyek és pár órára elmenekülök a sok teher elől, vagy azt teszem, amit érzek és talán elkövetem éltem legvégzetesebb hibáját. A döntés egyszerű volt, azonban valami nem engedte, hogy most is a könnyebb utat válasszam és ebben a percben valamiért úgy éreztem cselekednem kell.

-Mit keresel itt?- kerekedett ki James szeme, mikor ajtót nyitva megállapodott a tekintete rajtam.

-Beengedsz?- lestem át a válla felett ellenőrizve, hogy nincs-e vele valaki.

A fiú habozott, nem értette mit akarok tőle, ám pár perc múlva félreállt, így beléptem a sötét lakásba. Fekete magassarkúm hamar letornáztam magamról, majd James oldalán beljebb lépkedtem a lakásban. Sosem voltam még nála, így a kelleténél kicsit több időt töltöttem a ház feltérképezésével. Az előszobától jobbra rögtön nyílt egy kis nappali, melynek közepén egy fekete kanapé foglalt helyet. A fal mentén üvegszekrények sorakoztak, melyekben többnyire mappák, iratok és papírok voltak, ám némelyiken pár képet véltem felfedezni. Balra egy kisebb konyha nyílt, az asztalon épp James ebédjének maradékai hevertek, valószínűleg megzavartam ebédjét, de ez most hidegen hagyott. Az előszobával szemben egy lépcső vezetett fel az emeletre, ahonnan misztikus, fekete áradt.

-Mit akarsz tőlem?- tért a lényegre a fiú, mikor mindketten beléptünk a nappaliba, ám egyikünk sem szándékozott leülni. Zavartan, feszülten ácsorogtunk mindketten, éreztetve, hogy most nem bájcsevegésről lesz szó.

-Te is tudhatott, hogy nem magamért jöttem- emeltem meg fejem, mire a fiú tekintete hirtelen elborult-Tudom, hogy tudod mi történik Noahval és ebből nem zárhatsz ki!

James arca hirtelen komorult el, már végképp nem próbált meg úgy tenni, mintha szívesen látna. Tekintete ködös maradt, hideg, hűvös szemekkel vizslatott. Várta mikor török meg. Azonban álltam tekintetét, arckifejezésem eltökélt maradt.

-Tudom ,hogy nem érdekel -mosolyodott el gúnyosan, majd megindult az ajtó felé, melyet ki is tárt-Most menj el.

-Nem fogok James, jól tudod- néztem vele farkasszemet - Engem nem kényszeríthetsz, én viszont tudlak téged!

-Ugyan mivel?- nevetett fel kényszeredetten.

-Tudom a titkod James - fontam össze karjaimat mellkasomon, miközben ráerősen vizslattam vonásainak változását-

-Dehogy tudod - rázta a fejét, mire rajtam volt újra a sor,hogy gúnyosan elmosolyodjak.

Pár percig csendben meredtünk egymásra, a feszültség csak úgy vibrált, még ha nem is álltunk közel egymáshoz. Végül keserűen elfordítottam a fejem, testemmel a falnak dőlve figyeltem az emeletről leszűrődő furcsa derengést. Az emlékek megint elöntöttek, ereim megfeszültek, de túlságosan fájt küzdenem.

-Mindig is lenéztél - mosolyodtam el fájdalmasan és úgy éreztem megtört a jég. Az eddig viselt álarc megrepedt, majd a porba hullott és ekkor olyan védtelennek és sérthetőnek éreztem magam, mint soha- Én voltam a kis húg, aki magába roskadt, mert nem bírta el a terhet. Ezt gondoltad te is, nem? Sosem gondoltál rám úgy, hogy én Mia vagyok, neked csak Noah testvére voltam. Sosem gondoltál rám, úgy, mint én rád. 

-Mondtam, hogy félreértés volt...- vágott közbe, idegesen kezdett mentegetőzni.

-Részedről- néztem bele kék szemeibe, melyekben értetlenség csillant-Több vagyok, mint aminek hiszel, sokkal több vagyok és voltam is! Nem tudod mire vagyok képes, nem tudod miket vittem véghez. Erősebb vagyok Noahnál, mindig is az voltam, de erősebb vagyok nálad is. Mert te gyáva vagy James! Nem vagy több azoknál, akik gyáván meghúzzák itt magukat!

James tekintete eltorzult, kezei hirtelen ökölbe szorultak. Láttam a dühöt testében, éreztem heves szívdobogásait, de álltam tekintetét. Lassan indult meg felém, fenyegetően, idegesen meresztette rám szemeit, de nem mozdultam. Vártam. A fiú hangosan kiáltott fel, megindult felém. Keze lendült, ám nem talált célba. Ehelyett a falba verte kezét, majd mely ezután elernyedt, a fiú nagyokat lihegve döntötte homlokát a falnak. Csendesen álltam a fal mellett, megviselt vonásait tanulmányoztam. Nem lepődtem meg tettén, tudtam, hogy nem mer bántani és pont az önbizalmam volt ami megtévesztette és ezért nem ütött. Rájött, hogy engem nem tud megijeszteni.

-Mit akarsz tőlem? - fordult felém ziláltan, mire sóhajtva ellöktem magam a faltól.

-A múltat nem tudjuk letagadni, bele kell törődnöd. Megtörtént és kész. És bár nem akarom, de miattad elfelejtem- álltam meg vele szemben - Viszont jogom van tudni mi történik Noahval, hogy hol van, vagy épp hogy halad a tervel.

James még mindig megtörten állta tekintetem, éreztem, ahogy gondolatok ezrei játszódnak le benne, de elgondolkodott szavaimon. Pár percig némán néztünk farkasszemet, majd James ajkait fájdalmas sóhaj hagyta el.

-Feladta- szólalt meg fáradtan, ám szavai mögött mérhetetlen keserűség bujkált.

-Mi?-ráncoltam szemöldököm döbbenten.

-Feladta, nem csinálja- mordult fel idegesen.

-James velem ne viccelődj!- emeltem meg hangom frusztráltan, azonban én is tudtam, hogy ilyennel nem viccelne-Mért tenne ilyet?

-Mert szerelmes, Mia- vicsorgott gúnyosan, ám tekintetéből mérhetetlen fájdalom áradt- Nem öli meg a fiút, te is tudod, hogy nem képes rá.Inkább vállalja , hogy száműzik, hogy megölik, vállalja a Seolt.

-Nem!- kiáltottam el magam, mire James szemei kissé kikerekedtek-Noah lehet, hogy nem ördög, de van esze! Egy emberért nem tesz ilyet!

Hevesen ráztam a fejem, tiltakoztam, hinni akartam, hogy James hazudik. De a fiú csak állt, tekintete üveges maradt, keserűen nézett rám. Lassan tértem csak magamhoz, mikoris tudatosult bennem szavai súlya. Azonban ekkor olyan történt, mint soha. A tekintetem elhomályosult és nem tudtam megakadályozni. Az első könny kicsordult szememből, mire fájdalmamban felordítottam.James ijedten kapott utánam, megelőzve, hogy a földre zuhanjak, ám a fájdalom nem lankadt. Minden egyes könnycseppel, mintha vágást ejtettek volna szívemen. A fájdalom erősödött, mire végre összetudtam szedni magam annyira, hogy felegyenesedjek. Könnyeim elapadtak, ám James rémült tekintetéből már mindent értettem. Lassan indultam meg a tükör felé, ám nem mertem belenézni. Ördögnek nem szabad érzelmet kimutatni, nem szabad megtörnie. Míg nem teljes értékű, csak tanonc, addig nem lesz következménye, azonban ha már ördög, ez nem így van.

Arcizmaim megfeszültek, tekintetem rémült és ijedt volt, amint megpillantottam tükörképem. Arcomon véres csíkok húzódtak, nyoma sem volt könnynek. Egy ördög nem sír, csak a szíve vérzik.

-És te meg otthagytad? - fordultam dühösen a fiú felém, nem törődve kinézetemmel- Nem ellenkeztél, nem szembesítetted a következményekkel?!

-Rájött a titokra - tárta szét karjait tehetetlenül - Rájött, hogy megöltem Kimet!

-És?- mordultam rá hevesen-Hiszen...

-Nem tudja!- vágott közbe - Nem tudja mért tettem.

Szemeim kikerekedtek, döbbenten néztem a fiúra. Mindig is azt hittem, Noah tudja mit tett James, vagy legalábbis azt tudja, hogy veszélyben volt.De úgy tűnt James nem mondott neki semmit, így Noah nem tudhatja mekkora veszélyben van.

-Te barom!- kiáltottam rá-Megfogják ölni, erre nem gondoltál?

-Elviharzott - védekezett, mire hitetlenül meredtem rá.

Nem szóltam, csak keserűen tettem csípőre kezem. Gondolataim átvették az irányítást, ide oda cikáztak fejemben, én pedig nem tudtam logikusan helyre tenni őket. Csakis egyet tudtam. Noah nem hallhat meg!

-Szereted?- néztem fel rá és bár fájt, de álltam tekintetét.

-Sajnálom- suttogta, mire csak ajkaimba harapva megráztam a fejem.

-Mindig is tudtam- suttogtam- Fáj, hogy csak játszottál velem.

-Mia én - lépett közelebb, de hevesen elhúzódtam.

-Nincs szükségem rád James, már nincs. Elfelejtem ami volt, Noah miatt- néztem keményen - De nem hagyom, hogy Noaht is elvegye tőlem a sors!

-Mit akarsz mit tegyek?- tárta szét karjait tanácstalanul.

-Ma van a nyolcadok nap, nincs sok időnk - túrtam bele hosszú hajamba, majd nagy levegőt vettem-Ki kell játszanunk a Halált.

-Megőrültél!- tiltakozott fejét rázva.

-Csak megakarom menteni, te nem?!- kiabáltam rá, mire ledermedve megadóan bólintott.

Mindketten gondolataink gödrébe zuhantunk, ahonnan úgy éreztem nincs kiút. Görcsösen erőltettem, hogy megoldást találjak, de minél jobban erőlködtem, annál tanácstalanabbnak éreztem magam. Ha minden kötél szakad, nincs már mit veszteni. Noah nem tudja mekkora veszélyben van, nem sejtheti és ez a mi hibánk. Mindketten tudtuk, de nem szóltunk. James azt hitte megvédi ezzel, de a Halált nem lehet sem becsapni, sem lealkudni. Amit akar véghez viszi, főleg ha az a valaki akkora veszélyt jelent mint Noah. Ő nem tudja ki is valójában, vagy ki nem. 

Lábaim sokszor remegtek meg, magabiztosságom elszállt és hirtelenjében elfelejtettem ki vagyok. Csakis az számított, hogy megpróbáljam rendbe hozni, amit 4 éve elszúrtam. Így hát újra felhelyeztem álarcom, tekintetemre kifejezéstelenséget erőltettem, szívemre újra jég költözött. Magamra öltöttem a régi szerepet, ám most már sokkal több erő kellett, hogy megőrizzem a látszatot. Nem szabadott rosszra gondolnom, elkellet felejtenem a bukás bármilyen esélyét, mert csak így nyerhettem.

Erős vagy.

Ez a sorsod.